Csak egy város. A hegyek ölelésében, nagyjából félúton a Földközi-tenger és a Jordán torkolatvidéke között. A Krisztus előtti tizedik században Júda hegyvidékén emelkedőben volt egy kis királyság. Elmaradott volt, provinciális, gyenge és félreeső. Királyának, Dávidnak hatalma a szomszéd népek szemében megmosolyogtató. Sámuel második könyvének ötödik fejezete számol be Jeruzsálem elfoglalásáról, ez valóban kemény harc lehetett, végül már a vakok és a sánták küzdöttek Dávid embereivel (6), de nem győzhettek.

A város elfoglalásának hírére a filiszteusok is kezdték komolyabban venni a Dávid-problémát, majd nem sokkal később fegyverkezni kezdtek a móábiak, az edómiak és a többiek, de az emelkedő király előtt nem állhatott meg senki. Jeruzsálem nevét, azt, hogy ez a város Dávid dinasztiájának székhelye, szép lassan mindenki megtanulta. Idővel aztán felépült a királyi palota, Salamon temploma, új városfalak emelkedtek, vízvezeték készült, idegenek jöttek-mentek: Jeruzsálem azonban négy évszázadon át megmaradt Dávid városának. Amikor végül elesett a babiloni seregek nyomása alatt, az elhurcoltak zsoltárral siratták: „Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha nem emlékezem rád, ha nem Jeruzsálemet tartom legfőbb örömömnek!” (137)

A történelem az eltelt háromezer évben sokszor vett új irányt. A babiloniak elbuktak, ahogy minden világbirodalom bukásra van ítélve, de Jeruzsálem semmit sem vesztett jelentőségéből. A templomot újra felépítették, az élet pár száz évre visszatért a maga medrébe. Később is tombolt itt erőszak, öltek prófétákat, ácsoltak keresztet a város határában, jöttek görögök, rómaiak, pogányok, keresztesek, a város sokaknak mégis mindig ugyanazt jelentette, amit Dávid király embereinek. Szóval... Jeruzsálem mégsem csak egy város a hegyek ölelésében.