A néhány hete magunk mögött hagyott ünnepi forgatagban feltűnt, hogy a karácsonyi és újévi üdvözletekben mennyire általánossá vált a médiában – és egymás között is –, hogy „áldott ünnepeket” kívánunk. Kimondva az idézett jó kívánságot, egyre többször eszembe jutott: mit értek az „áldás” szón? Értem-e valódi tartalmát? Úgy tűnik, jó kívánalmainkban a kellemes és boldog szinonimájaként használjuk. A hívő ember számára azonban az áldás szónak mély bibliai mondanivalója van, ezért vigyáznunk is kell a használatával.

Az áldásnak a hívő mindig felülről jövő értelmet ad. A Bibliában már a teremtés ötödik, majd a hatodik napján találkozunk vele, amikor a Teremtő megáldotta az első emberpárt, és ezt mondta: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!” (1Mózes 1,28b). Ennek az áldásnak az emberiség számára mai napig látható gyümölcse van, még akkor is, ha saját bűneink és az emberiség sok-sok vétke beárnyékolja azt. Amikor Ábrahámot (Abrám) kihívta Isten Háránból, már sok szerzeménye volt, hatalmas nyája és kincse. Elindulása nem a pásztorélet természetes velejárója, hanem Isten elhívása, küldése arra a földre, amelyet mutatott neki. Ez a történelmi pillanat nem szimpla próbára tétel volt a Teremtő részéről, hanem egyértelmű, áldott küldés. Mózes első könyvének tizenkettedik részében ezt olvassuk: „megáldalak, naggyá teszem nevedet...”