Mi tagadás, ez a mostani tél több szempontból is emberpróbáló. Halálesetek sokasága, a nagyon szeretetreméltó, anyaszívű, sokáig rendkívül tevékeny lelkészasszonyé, Szénási Sándorné Szabó Judité, vagy a dunántúli Réde nagycsaládos, mégis mindenki édesapjaként élni és szolgálni tudó lelkipásztoráé, Bátky Miklósé. S még bőven folytathatnám a sort…

A sok veszteség fájdalmát még fokozták a sokszor kegyetlenül hideg, egymást érő, testet és idegrendszert egyaránt megkínzó szélviharok. Magántörténelmünket pedig még külön keserítette, vacogásokkal telítette az, hogy a máskor nagyon barátságos, de korántsem túlfűtött otthonunkban egy sorsdöntően fontos alkatrész, amely nélkül cirkófűtésünk nem működik, tönkrement. Abban a majdnem négy napban, köztük még a negyvenhatodik házassági évfordulónkon is, parókiahőmérséklethez szokott férjem még elég jól viselte a didergést, én azonban, aki sosem síeltem, ellenben legnagyobb szegénységünk idején is szerény, de jól fűtött kis lakásokban nőttem fel, egy turkálóban vett, ősrégi, de legalább szarvasmintás, s így a 42. zsoltárra emlékeztető sípulóverben és egyéb vastag öltözékekben Michelin-babának öltözve igyekeztem túlélni a vacogtató hideget. Segítettek még a legalább a hőmérsékletet pár fokkal emelő, de csak óvatosan használható elektromos minifűtőtestek is, amelyek azonban ki-kicsapták az áramot. A torna, a labdázás és a szobabiciklizés is hozzájárult, hogy ne fagyjunk jégszoborrá, meg egy-egy bögrényi fahéjas forró csoki.