Gyilkos ördögfajzatok vagytok! Jézus szavai keményen sújtanak le, talán soha nem fogalmazott keményebben, mint ebben az esetben. Nem is teljesen világos, kiknek mondja ezt, hisz néhány mondattal korábban az evangélium szerint olyan zsidókkal beszélgetett, akik „hittek benne” (31, vö. 48), itt viszont már nyoma sincs szimpátiának. E sorok elmérgesedő vitát tükröznek, és mintha ez alkalommal Jézus nem csillapítaná, hanem fokozná a feszültséget. Ez is érthető: aki érzi maga körül a tapintható gyilkos indulatot (37), ritkán marad higgadt. Jönnek a régi vádak, a pletykák, a „hisz mindenki tudja”-féle mondatok, amelyek szerint Jézus paráznaság gyermeke, és jobban tenné, ha meghúzná magát. Na igen. Amikor elfogynak az érvek, következik a legdicstelenebb emberi kommunikációs fogás: még mindig be lehet feketíteni az illetőt. Aki megélte, tudja. Ez ellen nem védekezhet senki. De mi volt Jézus igehirdetésében annyira elfogadhatatlan? Itt elhangzik egy mondat: „nem magamtól jöttem, hanem ő [vagyis Isten] küldött engem” (42); ez azóta is sérti a hátat fordítók fülét, de mindmáig megerősíti azokat, akik be akarják fogadni Jézus szavait. Ha ez igaz, márpedig igaz, akkor a legbölcsebben megfogalmazott érveknek sincs jelentőségük többé.

Ám 5

112. zsoltár

Ábrahám meghalt. Súlyos igazság, bár nem Jézus, hanem ellenfelei mondják ki e kemény tőmondatot. Meghalt, tehát ő múlt idő immár, és ez az, amire Jézus nem mondhat igent. Ugyanez vonatkozik a prófétákra, akik valamennyien Isten igazságát hirdették. Legtöbbjüket ezért közmegvetés övezte, némelyikük mártírsorsra jutott – meghaltak ők is. Látszólag nincs helye további vitának, de ez a valóság vékonyka szelete csupán. A kérdés, amelyik nekünk szól, így hangzik: mi maradt számotokra belőlük? Meghallod a próféta feddő szavát, az általa hirdetett igazság igéit? Érted, hogy rólad és neked szól a megtérésre hívó Jeremiás, és nem csupán a régiek bűnére emlékeztet? Magadra veszed a kétfelé sántikáló Izraelt feddő Illés szavait? Vártad a Mikeás jövendölte betlehemi gyermeket? Kész lennél elindulni az ismeretlenbe, az Úr egyetlen ígéretébe kapaszkodva, mint Ábrahám? Ha e kérdésekre a válasz nem, akkor igazat adsz Jézus ellenfeleinek. Akkor Ábrahám és a próféták valóban meghaltak. Számodra is. Jézus tudta, hogy élnek. Ellenfelei azt hitték, aki ismeri az Írást, ismeri Istent. Az evangélium, a magyar fordításban észrevehetetlen módon, a görög kifejezések váltogatásával fejezi ki (55): a tudás nem feltétlenül jelent ismeretet, belátást, megértést; és még kevésbé ráhagyatkozást, hitet, életet.

Ám 6

50. zsoltár

A vak meggyógyításának történetében két embertípus áll egymással szemben. Az első nem meglepő: a testi szenvedés előtt meghódoló vélekedés ez, azon mereng, minek a következménye, ami történt. Miért vak a vakon született? Talán a szülők vétkét bünteti Isten? Rejtélyes az ok, de valami véteknek biztosan lennie kell a háttérben, mondják ők – Isten ugyanis jó, nem büntet ok nélkül. Mennyire ismerjük a sopánkodókat, akik még a hit köntösébe is öltöztetik tehetetlenségüket! Közülük valók azok, akik talán még dobtak is valamit a vak koldusnak, bizonyítandó, bennük megvan az elvárható szánalom. Jézus azonban más úton indult el. Nem a tünettel foglalkozott, nem is az okokat boncolgatta, hanem cselekedett, megérintette a beteg testet. Ezt a magatartást kell követnünk nekünk is, csak így engedelmeskedhetünk az apostolok kiküldésekor adott egyértelmű parancsnak: „Gyógyítsatok betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket!” (Mt 10,8). Nem az okokat kell fürkésznünk, meghódolva a testi gyötrelem előtt, hanem részt kell vállalnunk Isten gyógyító munkájában, bizonyságot téve a világ világosságáról! A cselekvők közé kell tartoznunk, nem letéve a fegyvert a halál erői előtt. Ám 7

696. dicséret

Sarat csinálni, beteget testi módon gyógyítani: munka, szombaton ez tilos! Fájdalmas még olvasni is ezt a farizeus vitáját. Mintha a sorok között Jézus azt kérdezné: hogyan felejthettétek el így az irgalmas Istent?! Ez a néhány sor nem csak a régenvolt farizeusok felett mond ítéletet, itt a szűk emberi látómező és az Isten szabadító szeretete közötti mérhetetlen távolság válik kitapinthatóvá. Bűnt követett el Jézus, akit máris prófétának kiáltott ki a meggyógyított vak, vagy sosem látott csodát tett? Ráadásul egy csoda nem bizonyít semmit, lehet, „csak próbára tesz […] az Úr […], hogy megtudja, valóban teljes szívvel és lélekkel szeretitek-e az Urat, a ti Isteneteket” (5Móz 13,4). Fontos figyelmeztetés ez, nem kell rögtön megvetően tekintenünk Jézus ellenfeleire fenntartásaik miatt. Mégis, maga a törvény mond felettük ítéletet, mivel ez a tétel csak abban az esetben igaz, ha a próféta, álomlátó az Úrtól akar eltéríteni. Jézus viszont minden mozdulatával, tettével és mondatával az Úr dicsőségét hirdette. Nem a csoda a döntő. Nem is a gyógyulás. A gyógyítás Istenre, az ő feltétel nélküli irgalmára mutat: ezt kellett volna felismerni. Ehhez viszont Istenre kell függeszteni a tekintetet, és félre kell tenni a leegyszerűsítő, csodát már nem ismerő világlátást. Isten mindig az elképzeléseink felett áll.

Ám 8

497. dicséret

Történetünk harmadik felvonásához értünk. A nyitány, maga a gyógyítás a tehetetlenek és a cselekvők közötti feszültségre mutatott rá, a második szakasz az előbbiek vallásoskodásáról rántotta le a leplet az evangélium. A harmadik egység, a szülők tanúságtétele, már amennyire annak lehet tekinteni a „nem tudjuk” ismételgetését, megrázó. De a legtragikusabb a kérdés: a farizeusok azt sem hiszik el, ami a tulajdon szemük előtt történt. Látnak egy embert, aki vak volt, születésétől fogva, és látóvá lett. Ők ezt nem hiszik el. Mintha a Feltámadottal találkozó Tamás története villanna fel (20,24–29): a hitetlenség gátja vakká tesz. Aki azonban nem hiszi el a szeme előtt végbemenő csodát, elveszti a hálaadás lehetőségét is. Így távolodnak el minden kor farizeusai a rácsodálkozás képességétől, végül az ilyen ember számára se csoda, se isteni ajándék nem létezik többé. A felfuvalkodott bölcs, aki azt hiszi, kijelölheti Isten mozgásterét, valójában mindent elvesztett, a gyümölcsbe harapó Ádámhoz hasonlít leginkább: azt hiszi, most jutott valaminek a birtokába, pedig csak az derül ki, ő bizony meztelen, mint a mesebeli király. Az ilyen ember arra is képtelenné válik, hogy kimondja a szükség idején: Uram, tégy velünk csodát! Vigyázzunk és imádkozzunk: ide ne süllyedjünk soha!

Ám 9,1–10

151. dicséret

A történet negyedik, záró egységéhez értünk: a tanúskodás bizonyságtétellé alakuló tragikus, de felemelő soraihoz. A hitre jutás, különösen a hit megvallása mindig következményekkel jár. Ez lehet elismerés, de ez esetben elutasításhoz vezet. A történet nyitánya egy Jézusnak szegezett kérdés volt: vajon ki vétkezett, ha valaki vakon születik? Ő vagy a szülei? (2) Miért van szenvedés és gyötrelem a világban? Miért kell néhányaknak terheket cipelniük egy életen át, míg másoknak az élet napos oldala jut? Nagy teológiai eszmefuttatás lehetőségét kínálta ez a dilemma Jézusnak, ő azonban, életünk Ura, nem elméleteket gyártott. Nem megmagyarázni akarta a szenvedést, hanem legyőzni a gonosz erejét. Nagy lecke ez, de nemcsak nekünk, hanem a világ bölcseinek is. A vizsgálatot vezető farizeusoknak (13) a csodálatos gyógyulás nem az istendicsőítés alkalma volt, hanem feltárandó üggyé lett. Ők valamennyien tökéletesen tudták a leckét, és bőszítette őket, hogy a bűnösnek tartott meggyógyult vak olyan igazságot feszeget, amelyet az elméleti tudás birtokosai soha nem tehetnek magukévá. Ő rájött: ha valaki nem Istentől való, semmit nem tud tenni egy jó ügy érdekében. Boldog, aki ezt a felismerést szívébe tudja zárni. És áldott az Isten, akinek életadó ereje előtt naponta hódolhatunk.

Ám 9,11–15

85. zsoltár

Jézus újra találkozott a meggyógyítottal, kinek élete ekkorra már a feje tetejére állt, és lényegre törő kérdést tett fel. A vak látóvá lett, ez csodálatos ajándék, viszont megtapasztalta: a testi épség távolról sem az élhető élet lehetőségének elnyerése. Kiközösítetté vált; a görög szóhasználat azt a megszégyenítő jelenetet takarja, amikor a róla szóló vita végén az elöljárók egyszerűen elzavarták a vakot (34), ahogy Jézus űzte el a kufárokat a templom megtisztításakor (2,15). Amikor Jézus hozzá fordult, valóra váltotta korábban tett ígéretét: „Akit nekem ad az Atya, az mind énhozzám jön, és aki énhozzám jön, azt én nem küldöm el” (6,37). A jelenetből elsősorban ezt kell megérteni: olyan még nem volt, hogy valaki odament Jézushoz, és visszautasítva, megalázva kellett volna elkullognia. Persze nagy kérdés: ha ez így van, akkor miért nem tolongott csupa felszabadult, boldog, mosolygó ember körülötte földi működése során? A válasz Jézus idézett kérdésében rejlik. Annak, aki vele két évezrede testi értelemben találkozott, ugyanarra kellett válaszolnia, amire nekünk: „Hiszel te az Emberfiában?” Nem a gyógyítóban, a csodatévőben, a prófétában, hanem az Emberfiában, a dicsőséges Krisztusban, élők és holtak bírájában.

Abd

126. zsoltár