Te hogyan szoktál felébredni? Morcosan, nyűgösen, mert szívesebben aludnál még? Vagy éppen vidáman, mert új nap vár rád tele csupa izgalmas dologgal? És ha felébredtél, akkor azonnal kiugrasz az ágyból, vagy szeretsz még lustálkodni egy kicsit? Mire ébredsz fel? Arra, hogy anyukád vagy apukád ébresztget? És őket ki ébreszti? Valószínűleg este beállítják a telefonjukat, esetleg az ébresztőórájukat, annak a hangja jelzi, hogy itt az ideje a felkelésnek.

A bibliai időkben nem voltak telefonok, ébresztőórák sem. Mondjuk nem is kellett az embereknek megadott időre beérni a munkahelyre, a gyerekeket sem szólította az osztályterembe reggel nyolckor a csengő, és az oviba se kellett pontos időre megérkezniük, hiszen még nem is voltak óvodák. Általában a nap állása alapján állapították meg az időt. Persze nem percre pontosan, hanem csak úgy nagyjából. Innen van a szólás is, hogy delelőre jár az idő. Aludni is akkor mentek, amikor lement a nap, és akkor keltek fel, amikor hajnalodott.

Ritkán fordult elő, hogy valaki az éjszaka közepén felkeljen, főleg, hogy felébresszék. A Biblia mégis beszámol ilyen esetről. Sámuellel történt meg, aki különös fiú volt. Az édesanyjának, Annának ugyanis sokáig nem született gyermeke. Akkoriban Isten ládáját egy Siló nevű városban őrizték. Ott volt a „templom” – a szent sátor – is, amelyben Éli volt a főpap. Anna rengeteget könyörgött Istenhez azért, hogy gyermeke szülessen. A zsidók törvényei szerint évente eljárt a családjával együtt Silóba, hogy áldozatot mutasson be az Úrnak, és ott fogadalmat tett: ha Isten fiúgyermekkel ajándékozza meg, akkor Istennek fogja felajánlani őt.

Így esett, hogy Sámuel három-négy éves korától ott élt Isten házában, és az Urat szolgálta. Meg persze Éli főpapot. Ott is aludt a szent láda mellett. Egyszer, amikor már nagyobb volt, arra ébredt, hogy valaki szólongatja: – Sámuel! Sámuel! Sámuel kilesett a takaró alól. Sötét volt még, éjszaka. Igazság szerint nem sok kedve volt kibújni a jó meleg kuckójából. De azért ő így felelt: – Itt vagyok! Majd odafutott Élihez, mert azt gondolta, hogy a főpap hívta. De nem. Éli csodálkozva nézett rá: – Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le!

Sámuel elment tehát, és lefeküdt. Nem értette a dolgot. „Biztosan csak álmodtam!” – gondolta magában, és visszafeküdt a gyékényágyára.

De épp hogy elszenderedett, újra szólították: – Sámuel! Sámuel! A fiú felpattant, és futott Élihez, mert most már biztos volt benne, hogy nem álmodott. – Hívtál engem, itt vagyok – szólt az öreg papnak, aki viszont megrázta a fejét: – Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le! Sámuel nem értette a helyzetet. Nagyon nem. El sem tudta képzelni, hogy ki szólította a nevén. Akkoriban ugyanis Izráel népe nagyon eltávolodott Istentől, és nemigen hallották meg a hangját. Hiába élt Sámuel is már évek óta a templomban, eszébe sem jutott, hogy Isten hívhatja. De amikor harmadszorra is megszólította a hang, és Sámuel ismét felébresztette Élit, az öreg főpapnak eszébe jutott, hogy biztosan az Úr szólítja a fiút.

Ezt mondta hát Sámuelnek: – Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére. Az Úr pedig szólította, mint azelőtt: – Sámuel, Sámuel! Sámuel így felelt: – Szólj, mert hallja a te szolgád! Akkor az Úr ezt mondta Sámuelnek: – Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle (1Sám 3,11). – És Isten elmondta, hogyan fogja megbüntetni a népet és Éli családját azért, mert elhagyták őt. Isten azon az éjszakán szólt először Sámuelhez, azután pedig számtalanszor. Mert ebből a fiúból később Izráel egyik legnagyobb prófétája lett.