Hogyan lett lelkész, és hogyan került ki Amerikába?

Kaposváron születtem 1931-ben. Apám katonaorvos volt, 1944-ben Nagykanizsára helyezték át a frontról. Akkoriban már az oroszok közeledtek oda, így a kórház egész felszerelését vasúti vagonokra rakták, ezért hívtuk kórházvonatnak. Először úgy volt, hogy Szombathelyen fogadnak bennünket, de végül Németországba menekítettek minket mindenestül. Tíz nap vonatozás után Nürnbergtől északra, egy Kronach nevű kisvárosban rakodtunk ki; ott is magyar katonakórházként működtünk, amely magyar sebesülteket kezelt. Édesapám Csomasz Tóth Kálmán református lelkészt, édesanyám húgának férjét nevezte ki kórházi lelkésznek.

Ők is velünk laktak abban az iskolai teremben, ahova Kronachban először elhelyeztek, és az ő igehirdetéseire jártunk. Később kiutaltak nekünk egy lakást, nem kellett menekülttáborba mennünk. Én jártam hittanórára Magyarországon is, de amikor az amerikai bombázók röpködtek fölöttünk, elkezdtem olvasni a Bibliát. Nagyon fontos lett számomra biztos szellemi táplálékot nyerni a bizonytalanságban, távol a hazánktól, idegen nyelvű környezetben.

És a Biblia adott válaszokat a tizenhárom éves fiatalembernek? Megbeszélte valakivel az olvasottakat?

A Biblia adott válaszokat, igen. Azt, hogy Isten nemcsak létezik, hanem törődik is velünk. És ez nem attól függ, hogy valaki milyen erős. A mindenható Istentől függ minden. Édesanyámmal beszélgettem ezekről a témákról, mellette lettem bibliaolvasó, és végigolvastam sok olyan részt, amelyről azelőtt nem is tudtam, hogy benne van a Szentírásban. De nem akkor döntöttem el, hogy lelkipásztor leszek; az később történt, Amerikában, ahova tizenhét-tizennyolc évesen kerültem. Azok a rokonaink voltak a szponzoraink és hívtak meg minket a bevándorlási eljárásban, akik már hosszú évekkel korábban kivándoroltak oda, de még így is négy évet kellett várnunk Németországban, amíg kijutottunk.