Teológus, lelkipásztor, bibliacsempész

Előfizetek

Isten útmutatása szerint engem teológusként akart használni, emiatt éreztem kötelességemnek, hogy az egyházat írásaimmal is segítsem. Mert egy egyházat sokféleképpen tönkre lehet tenni, például azzal, hogy elzárjuk saját irodalmától, lehetetlenné tesszük, hogy könyvei szülessenek – indokolja Czanik Péter nyugdíjas lelkipásztor, az Aranyokleveles Teológus Díj birtokosa, miért tartotta fontosnak, hogy ne csak a szószéken állva munkálja az Úr ügyét. De nem csak így segítette azt, a rendszerváltás előtt például Bibliákat és énekeskönyveket csempészett Erdélybe, ami a román hírszerző szolgálatnak is szemet szúrt.

Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?

Megkoptak már az emlékeim, a szüleim jutnak eszembe és az az érzés, hogy szeretem őket, és jól érzem magam náluk. Édesapám a Fejér megyei Kajászón volt lelkipásztor, a faluban nőttem fel négy testvéremmel együtt, én voltam a legkisebb. Nem voltam még tizenhárom éves, amikor édesanyám meghalt, és nem töltöttem be a tizenhatot édesapám halálakor. Ekkor a négy testvérem összefogott, és ők gondoskodtak a további nevelésemről, amíg szükséges volt. Hivatalosan a bátyám lett a gyámom, tizenhat évesen már nyári munkát vállaltam. Emlékszem még arra is, hogy a lelkipásztort és családját megkülönböztetett tisztelet övezte a faluban.

A kajászói általános iskola után útja a fővárosi Lónyay Utcai Református Gimnáziumba vezetett, ahol többek között Makkai Ádám, Vekerdy Tamás, Kutas László voltak az osztálytársai. Érettségi után a teológiára jelentkezett, de sikerrel felvételizett a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára is. Miért a Bibliát választotta a periódusos rendszer helyett?

Abból a szempontból is jó volt lelkészcsaládban felnőni, hogy a teológiára való jelentkezésemkor már nem voltak illúzióim az egyház belső állapotáról. Édesapám és bátyám – aki szintén lelkipásztor lett, apánk halála után ő vette át a kajászói szolgálatot, ahol így nyolcvanegy éven keresztül Czanik Bélának hívták a lelkészt – életén keresztül is láttam, milyen feladatra vállalkozom. Nem féltem a nehézségektől, de akkor úgy látszott, az egyházon kívül jobban lehet szolgálni az Urat, mint az egyházon belül, ezért az utolsó pillanatig kétséges volt, hogy a lelkészi pályát választom-e. Kétely nem a nyomortól, a rongyos nadrágtól való félelem miatt volt bennem, hanem a rongyos lelkiismerettől. Aztán Isten közbeavatkozott, és kérésemre megmutatta, melyik a jó út.

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!