El-elgondolkodom a férjek valóságán, főleg A példabeszédek könyvének verse jut eszembe mostanában: „Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: a sasmadár útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a nővel” (Péld 30,18–19).

Bár sok romantikus filmet nézek, a legnagyobb problémám velük, hogy gyakran egyedül a nőre építenek. Érthető, hiszen a férfiak kevésbé néznek ilyeneket. Az elmúlt években mintha egyre inkább a mi perspektívánkból közelítenék meg a cselekményt, mintha a férfi csakis a szerelem megvallására lenne alkalmas, és a benne formálódó érzelmeknek semmilyen külső megnyilvánulása nincs az említett eseményig. Ez arra enged következtetni, hogy talán a nők nem is kíváncsiak a férfiakban zajló történésekre, legalábbis nem a képernyő előtt. Ha csak saját házunk tája körül nézünk szét, a kérdést úgy is nehéz megválaszolni. Hogyan szeretett meg a férjem? Bár sokat faggattam róla, mégsem volt elég – vagy számomra dekódolható – válasza. A jegyesség és a nagy szerelem közepette talán nem is tudja egyik fél sem, kihez megy hozzá vagy kit vesz el, nincs is abban a tudatállapotban, hogy ezzel tisztában legyen, akár négy év udvarlás után sem. „Istentől kaptam, szeret, szeretem, megesküszünk.”

Az elképzelt hős férfiból azután hétköznapi figura válik. Róluk gondoltam leütni néhány sort. Ahogy az utcán nézem őket, nincs bennük semmi különös. Nem csak a mi szirmainkat kezdte ki az idő, az övéket is. Kopaszodnak – ha még van egyáltalán hajuk –, amúgy meg egyre szőrösebbek, a pocakjuk kerekedik. De ami a házasságot is meghatározza velük, hogy idővel, mint a sci-fik robotjai, „öntudatra kelnek” – vagy éppen ellenkezőleg, háttérbe vonulnak. Hétköznapiságuk csodája így is ragyog – alázatuk a családjuk iránt. Tyúkot nevelnek, pelenkát cserélnek, mosogatógépet vesznek, hogy nekik ne kelljen edényt mosni. Vagy éppen mosogatnak – nem helyettünk, hanem mellettünk! És hazahozzák a munkahelyen kapott csokit kedvességből, hiszen tudják, nekünk nagyobb szükségünk van rá. Virágot hoznak, ha vétettek ellenünk. Tökéletlenek, de vállalják a felelősséget, lehetnének jobb lelki vezetők, ám mindennap imádkoznak értünk. Szeretnek bennünket, jól is, rosszul is – de hát ezt tesszük mi is, feleségek. Szent Ágoston híres mondása ez: szeress, és tégy, amit akarsz. Elsőre olyan felszabadító a gondolat, hogy mindent megtehetek…. pedig ez a felszólítás finom határokat is szab.

Mi fér bele a másik szeretésébe? Komoly mérce. Ha a magunk igazságát, az idillinek képzelt képet a házastársi kapcsolatunkról újra merjük gondolni, lehet, hogy arra jövünk rá: eddig szűken mértük a szeretetünket az élet némely területén, több aranyat és kéket kellene használnunk, mint korábban.