Drogambulancián dolgozik, ahol nemcsak kábítószeres, hanem alkoholista és viselkedési szenvedélybeteg fiatalokkal is foglalkoznak. Nem széttartó ez a profil?

Harminc éve dolgozom ezen a helyen és tapasztalom: az alkoholista, az illegális szerek használója vagy a játékszenvedélyes betegségének a működési módja nagyon hasonló. Mindegyiknél alapmotiváció: elnyomni a szenvedést, a hiányt, az élet megoldatlanságát.

Okkal mondják lassú öngyilkosságnak is a szenvedélybetegségeket? Valóban rokonuk ezek a konkrét öngyilkosságnak?

Hasonló tudatállapot okozza a késztetést, amelyben a valóságkontroll elszunnyad. Lényegi hasonlóság köztük, hogy egyrészt az adott személy pusztítja magát általa, másrészt az illető egérutat szeretne nyerni a valósággal szemben. Csak éppen az öngyilkos gyorsabb, drasztikusabb, hatékonyabb menekülést választ.

Tehát általában nem halálvágya van az öngyilkosnak?

Az öngyilkos a legtöbb esetben nem meghalni akar, hanem kikerülni abból, amiben van. Kimenekülni abból, amit elviselhetetlenül fájdalmasnak, szorongatónak érez, amitől iszonyodva fél…

Olyan ez, mint mikor valakinek a tizedik emeleti lakása kigyullad, és ahogy a tűz a szoba belsejéhez közeledik, a lakó kiugrik az ablakon. Nem gondolkodik reálisan, aki öngyilkossággal próbálkozik?

Az öngyilkos előtt tulajdonképpen elsötétedik a világ, olyan a figyelme, mint a zseblámpa a sötétben. Csak az van, amire rávilágít, körülötte minden egyéb eltűnik, ráadásul az a kis rész is elviselhetetlennek tűnik, amelyet megvilágít. Szenved valamitől, semmi mást nem lát már. A kognitív pszichológia viszont azt mondja, álljunk meg és ellenőrizzük: tényleg egészében sötét színezetű-e a világ, nincs-e ott azért egy gyönyörű naplemente, egy szerető családtag vagy barát is?

Egy nap tíz apró próbatétele közül ötben nem teljesítettünk-e mégis érdemlegesen? És egyáltalán: biztos, hogy lehetetlen volna kimászni a gödörből? A jó pszichológus tehát kitágítja a perspektívát, segít, hogy a páciens újra színesebben lássa a világot, persze lássa a sötét foltot is, amellyel feladata volna. Az öngyilkosjelölt alapállása viszont ez: nincs más, csak az a pokol, amelyet megél, és abból menekülni kell...

Van olyan az önhöz forduló fiatalok közül, aki kíváncsi a keresztyén álláspontra is a kérdésben?

Akik nyitottak erre, azoknak mindig elmondom: mi, keresztyének úgy látjuk, hogy a földi élet utáni egyik eshetőség, a pokol hasonlít az öngyilkos pokolérzetéhez, de sokkal rosszabb. Az maga a kiteljesedett és véglegesült külső sötétség, ahol „lesz sírás és fogcsikorgatás”. Olykor azzal érvel az öngyilkosjelölt, hogy ha befejezi az életét, azon túl már nincs semmi, ezért nem is kell félni tőle. Van, hogy arról is szólhatok: nekünk, keresztyéneknek Isten a legfőbb realitás, ellenben saját életünk hitetlen kioltásával éppen az örök szenvedés irányába száguldó vonatra vennénk menetjegyet. Viszont ha Jézushoz menekülünk, belé fogódzunk, ha behívjuk az életünkbe, akkor miénk a menny.

A munkahelyén főleg válságos állapotban lévő fiatalokkal, illetve azok családtagjaival foglakozik. Mondana vázlatosan egy esetet?

Vegyük például azt a családterápiás szituációt, amikor a szülők elhozzák kamasz gyereküket, akinek nincsenek barátai, magányos, és volt már öngyilkossági kísérlete. De azért is érzi rosszul magát a bőrében, mert a szülei úgy gondolkoznak, hogy ha testvére kitűnő tanuló, akkor neki is jobban kell teljesítenie az iskolában. Túlzott elvárásaik vannak vele szemben, holott neki némi tanulási zavara van.

A szülők rossz irányú segítő szándéka által keletkezett présben és magányában eljut odáig, hogy kilép az életből. Szerencsére szörnyű akciója nem sikerül, és így azon dolgozhattunk a családterápiás alkalmakon, hogy a szülők felhagyjanak az irreális követelményekkel, a családtagok kezdjenek inkább egyszerűen csak együtt lenni, és a szeretet légkörében jól érezni magukat.