A vak szombatnapi, csodálatos gyógyulásának története a következményeket tekintve kétirányú. A hatóság emberei a kételytől haladnak a teljes elutasítás felé, a vak a közönytől a látásig, az őszinte hitig jut el, amelyet Jézus lábához borulva vall meg. Akkor ki itt a vak? Nem véletlenül robbant ki a vita utolsó része éppen e kérdésen. Ézsaiás próféta beszélt a vakok szemének megnyitásáról (42,7), de a süketté és vakká válásról is is, hogy az ember „szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon” (6,10). Tudták ezt a farizeusok is. Amit Jézus tett, és ahogy ők kételkedtek, az messiási jel volt. A meggyógyított vak szó szerint életében először látta Jézust, de leborult és imádta őt (38). A farizeusok viszont, akik mindent láttak és minden előzetes ismeretnek birtokában voltak, nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Ők valójában sajnálatra méltók. Mi pedig, egy késői kor felvilágosultságában tetszelgő, de rendkívül sérülékeny emberek, dönthetünk. Úgy cselekszünk, mint a vak, és hódolunk Isten hatalma előtt, vagy maradunk inkább a bejáratott, távolságtartó kényelemnél. Számtalanszor megtapasztaltuk életünkben és gyülekezetünkben Krisztus testi szemnek láthatatlan, mégis nyilvánvaló jelenlétét. Válaszoljunk hívására!

Náh 1

119. zsoltár

Jézus nevén nevezi a dolgokat. Aki besurran a juhok aklába, az nem érdeklődő, nem kereső: egyszerűen tolvaj. Ez persze példázat (6), mert Jézus nem egy mezőgazdasági javakhoz kapcsolódó biztonságtechnikai előadást tartott, hanem Isten választottairól beszélt. Ismerős kép ez, a Jézushoz mindenünnen sereglőket, csakúgy, mint a király nélkül maradó népet, a Szentírás a pásztor nélküli juhokhoz hasonlítja (1Kir 22,17; Mk 6,34). Nekünk már idegen ez a gyönyörű biblikus kép. A mai kultúrában az egyéniség minden felett áll, csak az érték, ami elüt a többitől. Amikor rendezett nyájakban egy irányba haladó juhokat látunk, nem kívánjuk magunknak ezt a hasonlatot. „Én nem vagyok birka!” – húzza ki magát a büszke mai ember, és nem veszi észre, épp e magatartásával lesz olyan, mint mindenki más. Kálvin azt írta, hogy „senki sem önmagától lesz juh, hanem a mennyei kegyelem teszi azzá” (Inst 3.22.10). Igen: az Isten nyájához tartozás a kegyelmi kiválasztás gyümölcse. A keresztyén ember olyan valaki, aki tudatosan döntött Krisztus mellett, és hódolni akar a Szentháromság Isten színe előtt a hívek seregében. Az ilyen ember érti ennek a bibliai képnek teljes szépségét.

Náh 2

36. zsoltár

Hallgatósága nem értette, mire gondol Jézus, amikor a juhok közé betörő tolvajról és a nyájról beszél. Furcsamód ezután újabb, első hallásra homályos képet használ: „én vagyok a juhok ajtaja” (7). Ajtó ő, mondja, akin keresztül a juhok ki- és bejárhatnak. Végül a Mester egyértelmű kijelentést tett küldetésére vonatkozóan: ő azért jött, hogy az övéinek élete legyen. E mondatra a mai ember persze éppúgy felcsattan, mintha nyáj tagjának merné nevezni valaki: az élet fenntartása környezeti és egészségügyi kérdés, gondolja ő, nem egy kétezer éve élt galileai ács szavainak függvénye! Csakhogy az élet, az, amelyet érdemes leélni, nem áll meg a biológiai keretek között. Az élet, ha ér valamit, nyitott a szemmel be nem fogadható, ésszel fel nem fogható távlatok, az örökkévalóság felé – Jézus mint ajtó erre a világra nyitja meg az utat. Miért volt mindez érthetetlen a hallgatóság számára? Nem értelmi képességeik korlátozottsága miatt, hanem mert ez a példázat is reakciót követel. Ha ugyanis az ember az élet vágyott mélységének kíván közelébe jutni, és szembesül vele, hogy ez kizárólag Jézus vállalása árán lehetséges, akkor el kell vetnie minden addig követett, alternatív utat. Háttérbe kell szorítania saját lényét, és el kell fogadnia, hogy Jézus nélkül kudarc az élete.

Náh 3

78. zsoltár

A juhok és az ajtó után Jézus a pásztorra irányítja a figyelmet. A vezetőket nemes, ideális, vagy épp jellemtelen, rossz pásztorként ábrázolni közismert gyakorlat volt az ókori keleten, a héber Biblia is gyakran használja ezt a képet. Zakariás baljóslatúan fogalmazott: „Nem legeltetlek titeket! Haljon meg, aki halálra való, pusztuljon, aki pusztulásra való, a megmaradtak pedig marják egymás húsát!” – „Támadj pásztoromra, bizalmas emberemre! – így szól a Seregek Ura. Vágd le a pásztort, széledjen el a nyáj! (11,9; 13,7) Ezékiel egyrészt ítéletet hirdetett Izráel hűtlen pásztorai (vagyis királyai) felett, másrészt kijelentette, az Úr maga gyűjti össze majd juhait, gondoskodik róluk, és igazságot tesz közöttük (vö. Zsolt 23). A jó és a hűtlen pásztorok között a különbség csak ez: az egyik a nyáj érdekét tartja szem előtt, a másik a sajátját. Ahhoz, hogy a nyájban minden rendben menjen, a szeretet mellé erő is kell. Amikor Jézus igazi, nem béres pásztorként beszél magáról, kimondja: hatalma van a nyáj felett, de számára semmilyen ár sem drága, ha az övéiről van szó. Odaadta az életét értünk. Soha senki sem látott igazabb, hűségesebb pásztort.

Hab 1

28. zsoltár

Odaadott és visszaszerzett élet. Ezt valóban csak a hit, a feltámadásba vetett hit szemüvegén át nézve értheti meg az ember. Igénk a küldetésében teljesen biztos Jézust állítja elénk; a kételkedés nélküli, tántoríthatatlan embert. Aki Istenre tekint, és a földi következményeket nem mérlegelve halad előre Isten országában, az lehet biztos a célba jutásban. Az ilyen ember nem gondol arra, hova hajtsa le a fejét, nem tekinget hátrafelé az eke szarvára vetett kézzel, és érti, mire gondolt Jézus, mikor azt mondta: „Hadd temessék el a halottak a halottaikat…” (Lk 9,59–62) Aki meghallotta Krisztus hívását és készen áll az engedelmes életre, nem keres kifogást, hanem az Úr követésére teszi fel az életét, önmagát eszköznek tekinti, akit Isten használ, kedve és belátása szerint. Szép és felemelő küldetés – de van egy árnyoldala: a világ nem tud mit kezdeni a hitvalló, az Úrhoz makacs kitartással ragaszkodó élettel. Ezt mutatja a tapasztalat. Ha elismerést akarunk magunknak a jelen világban, lehangoló hír ez, mégsem szabad elbizonytalanodnunk küldetésünkben. Amikor az elutasítás és értetlenség falai vesznek körül bennünket, jusson eszünkbe: ha életünk Urát, Jézus Krisztust eszetlennek, ördög által megszállottnak kiáltották ki, akkor mi sem panaszkodhatunk csak azért, mert hitünk miatt bolondnak tartanak.

Hab 2

465. dicséret

A jeruzsálemi tél nem olyan, mint a Kárpát-medencei. Az esték lehetnek, a mi fogalmaink szerint, ősziesen hűvösek, de ha csak nem esik az a jellegzetes, hatalmas cseppekben hulló, mindent pillanatok alatt eláztató eső, napközben ki-ki sétálgathat, néhány órára még a napra is kiülhet egy szélvédett fal tövébe. Jeruzsálem télen is él; nem meglepő módon Jézus korában néhány galileai ilyenkor is vállalta az utazást, és felment a templomba. A templomszentelés ugyan nem tartozott a zsidó főünnepek közé, de fontos volt a templom megtisztítására, a nemzet megmaradására és Isten beavatkozására emlékezőknek. Ma is zsidó testvéreink örömünnepe ez (hanuka). De ezek csak a körülmények, történetünk lényege a Jézushoz intézett sürgető kérdésben van. Szóképek, példázatok, tőmondatos, de áttételes utalásokat tartalmazó megfogalmazások helyett Jézus mondja ki nyíltan: én vagyok a Krisztus! Csakhogy Jézus tudta, így senki nem fog hitre jutni. A jelenlévők megkapták a vágyott mondatot: „Én és az Atya egy vagyunk” (30), és ahogy az a folytatásból kiderül, azzal a lendülettel már köveket is ragadtak, hogy megkövezzék az istenkáromlót (31). Jézusnak igaza volt. Mellette az Atya nevében végrehajtott cselekedetek tanúskodnak (25), amelyeket szemlélve felismerhető: ő a Krisztus, az élő Isten Fia, aki joggal formál igényt teljes életünkre.

Hab 3

97. zsoltár

Jézus szavai nyomán kitört a botrány. Már megint. Mintha újra Názáretben volnánk, ahol szakadékba akarták taszítani (Lk 4,16–30), ezúttal kőzáport szerettek volna zúdítani rá. „Én és az Atya egy vagyunk” – jelentette ki Jézus (30), majd ezt tetézte: „Az Isten Fia vagyok!” (36) Istenkáromlás – hangzik a vád azonnal, és az istenkáromlókat akkoriban megkövezték. Keserves halál, Jézus azonban elmenekült kezeik közül a Jordánon túlra, arra a vidékre, ahol János keresztelt, akit más ürüggyel ugyan, de szintén kivégeztek. Keresztelő Jánosnak fejét vették (Mk 6,16), Istvánt megkövezték, Jakabot, János testvérét karddal végezték ki (ApCsel 7; 12,2); és ott voltak voltak a juhok és kecskék bőrében bujdosók, nélkülözők, hasonló gyötrelmeket elszenvedők, „akikre nem volt méltó a világ” (Zsid 11,38). Akik hitre jutottak a Jordánon túl, vajon gondoltak arra, hogy bizonyságtételüknek akár ilyen következménye is lehet? És mi, hitünket szabadon gyakorló keresztyének, gondolunk azokra a testvéreinkre, akiknek élete szüntelen veszélyben forog? Emlékszünk még a hitükért mártírsorsot is vállaló őseinkre? Tanuljuk meg: nem természetes állapot, hanem különös kegyelem, hogy szabadon hirdethetjük: életünk Ura Krisztus, és mi követjük őt. Valljuk meg hitünket bátran, nyíltan: itt és most megtehetjük.

Zof 1

620. dicséret