Az emberi élet véges, ahogy a 90. zsoltárban hangzik sóhajtásszerűen: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” (10) A betániai Lázár, Mária és Márta testvére úgy halt meg, mint minden ember – és Jézus, aki szerette ezt a családot (5), nem tett ez ellen semmit. Talán félt? Betánia Jeruzsálemtől kőhajításnyira fekszik, és amikor legutóbb arra járt, alig kerülte el, hogy megkövezzék (10,31). Erre utalhatott Tamás megjegyzése (16), aki úgy érezte, kész együtt elveszni a Mesterrel. Lázár elhunyt, Jézus halálos veszedelemben volt, a tanítványok egy része pedig úgy érezte, készen áll a halálra... Az egész történetet a halál hűvös lehelete lengi körül. És akkor, mint olyan sokszor, Jézus megtöri a csendet, egyszerűen, világosan. „Menjünk el hozzá” – mondja, és ettől kezdve nyilvánvaló, hogy valaminek történnie kell. De vajon mire gondolhatott Jézus, amikor azt mondta, hogy Lázár halála összefügg a tanítványok hitével? Ő már tudta, amit akkor rajta kívül még más nem sejtett: történni fog valami, ami hitet ébreszt, ami előrevetíti hatalmát; következik az utolsó, a megkerülhetetlen jel. Ő ebben sem tévedett. A történetnek ebben a részében azonban még úgy tűnt, a halál áll nyerésre.

Zof 2

32. zsoltár

Drámai pillanat, amikor a gyászoló testvér a végül megérkező Jézus elé áll. Márta már ekkor bizonyítja hite erejét: az nem fordulhatott volna elő, hogy Jézus kérését az Isten visszautasítja! Miért nem jött előbb? „Ha itt lettél volna…” (21) – a csalódottság szavai ezek. Mégis, ezen a napon mintha Márta és a Mester végig elbeszélnének egymás mellett. Márta kizárólag a jelen reménytelenségét látja maga előtt, Jézus viszont minden erejével a távlatokra akarja irányítani a figyelmét. A nő mintha ennyit mondana: „Tudom, a feltámadáskor, majd az utolsó napon feltámad a testvérem. De mi vigasztalásunk van ebből most?” Amikor Jézus kimondja, hogy ő maga a feltámadás és az élet, minden új távlatot kap. Ő tudja, mi vár rá hamarosan, és azt hirdeti: majdani feltámadása kihat a jelenre, és megváltoztatja az ember életét. Már itt, a halál uralta körülmények között is. Ahogy a juhok ajtajáról szóló mondás is egyértelművé tette (10,6–10), Jézus a leélni érdemes életre nyitotta meg a kaput. Mártának azt kell megértenie: Jézus diadala a legreménytelenebb helyzetben is kedvező jövőre mutat, ahol nincs többé betegség, halál. A megszomorodott nővér ezt még nem tudhatta, de Jézust hallgatva megvallotta hitét. Ez a legtöbb, amire ember képes lehet.

Zof 3

79. zsoltár

Ebben a gyászos jelenetben mindenki sír. A többség egyszerű, bár tiszteletteljes szemlélő. Ők mindig jelen vannak, figyelnek, egymás között kommentálnak. A két testvér, Márta és Mária azonban másképp viselkedik. Mária, meglátva Jézust, szó szerint elismételte, amit a testvére mondott: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (21 és 32). Márta már korábban kiszaladt Jézus elé és kimondta ezt, talán kissé csalódottan, talán némi szemrehányással hangjában. Mária ekkor még otthon volt, amikor aztán ő is kiment, összetörten Jézus lábához borult. A szemlélők, hallva Mária szavait, talán sokat mondóan összenéztek: ‘na persze … ha itt lett volna, biztos nem halt volna meg!’ Számukra az a természetes viselkedés, ha a frissen elvesztett testvért siratva ez a nő a sírbolthoz rohan, ott zokog, az égre kiáltja fájdalmát. Ők azt tartják normálisnak, ha e ponton a gyász uralkodik. Érthető ez, de aki így gondolkozik, az csak a sírig lát. Az ilyen ember az elvárások szerint viselkedik. Ha sírni kell, sír, ha táncolni kell, táncol. Jézus előtt azonban mindez csupán szánalmas kapaszkodás a jelenvalóságba. Törjünk össze, és legyünk vigasztalhatók, mint a testvérpár, de Isten mentsen attól, hogy szemlélők legyünk!

Zak 1

60. dicséret

Jézus végre cselekvésre szánta el magát. Megrendülten sírt, de parancsot adott a kő elvételére (39), majd hálát adott (41), végül előszólította a halottat. Az egész annyira egyszerűnek tűnik, pedig ekkor Jézus a halál legsötétebb erőivel küzdött meg. Nyilvánvaló, hogy ez jómódú család, még saját sírbarlangja is volt. Talán ehhez mérten tekintélyük volt a környéken, de amikor belépett az életükbe a betegség, a halál, majd ennek nyomában a gyász, mindez semmit sem ért. Vagyon, biztonság, pénz egy határig jelent bármit is. Az összeverődött, több napig együtt síró és jajveszékelő tömeg sem tehetett semmit, sőt mindez az emberi tehetetlenség látványos beismerése, a meghódolásról, a fegyverletételről szól csupán. Az egyetlen megoldás Jézus megjelenése volt. Szenvedett Lázár? Igen. Gyászolt a rokonság? Igen. Aztán jött Jézus, élet és halál ura, és minden új megvilágításba került. Lázár visszatért a nyomorúságok és örömük jelen világába. Visszajött ebbe az életbe, a halandók világába. Visszanyert élete mulandó maradt, mégis jellé lett: azt hirdeti azóta is, hogy ahol Jézus van jelen, ott a megváltoztathatatlan relatívvá válik, és ahol feltárul a hit kapuja, ott új törvényszerűségek érvényesülnek.

Zak 21

192. dicséret

Lázár feltámasztása után gyorsan megszületett a döntés: Jézusnak meg kell halnia. Nem maradhat életben az, aki ennyi jelt tesz, akiben elkezdenek hinni az emberek, mert akkor… majd jönnek a rómaiak és elvesznek mindent, a helyet is, a népet is. De hol az összefüggés? A csődülettől féltek a főemberek? El akartak kerülni minden feltűnést? Eljutottak arra a pontra, amikor már minden rezdülést félelmetes fenyegetésként kell megélni? A helyzet rosszabb volt ennél: a cinikus irigység párosult görcsös hatalomféltéssel. Akár jogos politikai mérlegvonásként is olvashatnánk az egyenletet: jobb, ha egy ember vész el, mint ha az egész nép. Csak ne volna olyan ismerős sokunknak ez a fajta látszataggódás! Állítólagos közösségi érdekek oltárán elégetett álmaink füstje tanúskodik erről. Az Ige azonban nem mond ítéletet a főpap fölött, hanem szavait jövendölésként magyarázza: Jézusnak a népért, sőt, Isten szétszóródott gyermekeinek egybegyűjtéséért kell meghalnia (52). Persze a pap, mint a frakciókra, pártokra és szektákra szakadt Izrael egyik tekintélyes vezetője, mondhatta volna ezt egyszerűbben is. Fogalmazhatott volna így: „Jézusnak meg kell halnia értünk.” Mindnyájunkért. Így a „jobb nektek” formulával magát mindenen kívül helyező, öntudatlanul mégis próféciát szóló Kajafás akár hitvalló is lehetett volna. Volna, volna, volna.

Zak 3

666. dicséret

A kiemelt jézusi mondat szinte észrevétlenül bújik meg a mai szakasz három fő eleme között. Szó esik itt Jézus megkenéséről, amely az első, nyíltan a halálára és temetésére előre mutató jelenet; aztán az enyveskezű Júdásról, a feltámasztott Lázár megölésének szándékáról. Mindez felkészít minket azokra a borzalmakra, amelyek Jézusra vártak. Eközben, alig hallhatóan, Jézus kimondja: „a szegények mindig veletek lesznek...” (8). Utalás ez a Tóra mindenki által ismert kijelentésére: „Mert a szegények nem fogynak el a földről; ezért megparancsolom neked, hogy légy bőkezű az országodban levő elesett és szegény testvéredhez” (5Móz 15,11). Első pillantásra talán nem látszik, de ez is előremutató mondat. Jézus várható félreértést oszlat el, amikor a feltámasztott Lázár társaságában kimondja: megjelenése és megváltó műve ellenére maradnak a teremtett világban megoldatlan nyomorúságok. Naponta tapasztaljuk, Jézusnak ebben is igaza volt. Szegénység, háború, elkeseredés, gyász, Krisztus bizonyságtevőinek üldözése, ideológiai sötétség uralkodik ma is a világban. Mi viszont túllátunk mindezen. Jézus a halált legyőzve oldott fel bennünket a bűn szorításából, jó pásztorként van velünk mindennapjainkban, reményteljes jövő felé nyitja meg tekintetünket. A gyötrelem valóságos, a fenyegetés tagadhatatlan – mégsem félünk.

Zak 4

87. zsoltár

Jeruzsálembe érkezése előtt Jézus egy ideig nem mutatkozott a nyilvánosság előtt (11,54), a városba érkezésekor azonban mintha a vallási vezetők rémálma vált volna valóra. Ott tolongtak Lázár feltámasztásának tanúi, és egyik sem bírt csendben maradni, mindenfelé terjesztették: ez az a Jézus, aki a felfoghatatlan csodát, a negyednapos halott életre keltését véghezvitte (11,39)! Nem meglepő, hogy látni akarták, ráadásul szamárcsikón érkezett, és nemcsak a kísérői hangoskodtak, hanem még a városból is sokan elé vonultak (18)! Mi lesz ebből? Immár őt követi a világ? A mai olvasó kicsit értetlenkedik a választott kifejezést látva, vagy a farizeusok túlzását véli itt felfedezni: a keresztyén misszió elindulása előtt vagyunk, tehát itt még szó sem lehet arról, hogy világraszóló hírnevet szerzett magának Jézus. A farizeusok mégsem tévedtek: a „világ” itt egyszerűen „mindenki”-t jelent – és ez megfelelt annak, amit ők láttak maguk előtt. Nagypénteken átmenetileg megnyugodhattak ők is. Akkor már megfeszítést követelt az ordító tömeg. A Jézus útját követő mindenkori keresztyén gyülekezet számára óriási figyelmeztetés ez az átváltozás. Az igazi bizonyságtevők nem hangoskodnak, nem látványosan ünnepelnek, hanem követik és szolgálják Jézust, kitartóan, hűséggel.

Zak 5

469. dicséret