Úgy vélem, aki nemcsak a saját valóságát akarja rávetíteni az egész világra, hanem elfogadja, hogy mindenkinek – külön-külön is – lehet saját valósága, nem kételkedhet Isten valóságában sem, az istenhívőket nem söpörheti félre, ami így eleve kizárja az ateista istentagadás abszolút értelmét. (S amúgy is hiába magyaráznánk a „hamis tudattal” valakinek a meggyőződését, ha az valóságként keletkezik és létezik benne.)

Hamvas Béla írta az 1949 őszén készített Silentium jegyzeteiben, hogy „Istentől, embertől, szellemtől független valóság nincs”, sőt azt is, hogy „Isten az egyetlen valóság”, ami a létét és a létezést magát objektívvé teszi, az ember életét pedig a hozzá való viszonyulásban határozza meg. Ez magyarázza például azt is, hogy miként fogalmazódik meg az emberben saját létezése céljának keresése, hogy szeretne-e rátalálni „valódi élettémájára”, felismeri-e szakrális küldetését, hogy nem az önmagáé, hanem Istené, hogy a világ jobbá tétele elsősorban attól függ: az ember akar-e jó lenni. Mert „a világ megváltoztatását csak a magam megváltoztatása teszi lehetővé”. Nem a körülményekre kell mindig hivatkozni, hanem az adottságokra, és a legkülönlegesebb adottság az, hogy a kegyelemben részesülhetünk. „Mert csak egyetlen mű van, a megváltás.”