Kolozsváron több iskolába is járt, ám amikor 1990-ben ismét beindult a református kollégium, azonnal jelentkezett. Mit jelentett önnek ez az iskola akkor, amikor a körülmények sanyarúak voltak, s még épület sem volt?

A szakiskola elvégzése után villamos-karbantartóként dolgoztam. Elhívást éreztem a lelkészi szolgálat iránt, de még fényévekre volt tőlem a cél. 1990 szeptemberében váratlanul ért a hír: újraindul a református kollégium. Nagyapám és a kolozsvár-felsővárosi gyülekezet lelkészei „bejelentkeztettek” a felvételire. Saját épület nélkül, idegen iskola falai között mintegy kétszáz társammal megvívtuk életünk első nagy harcát: bizonyítanunk kellett, hogy ott a helyünk. Most is visszhangzanak bennem Reményik Sándor verssorai: „Nem leszünk semmi más: / Hitben, hűségben, tisztaságban / Egymásnak folytonos példaadás. / És esküszünk / Mindenre, ami szent nekünk: / így, iskolátlanul / Egymásból olyan nemzedéket nevelünk, / Hogy mind az idők végezetéig / Megemlegettetünk.”

A református kollégium indította el a teológia felé, vagy az, hogy édesapja és nagytatája is lelkipásztor volt?

Gyerekkorom óta édesapám és nagyapám lelkészi szolgálatainak „illatát” szívtam magamba. A kollégium csak rásegített a már említett döntésemre: én is beállok az ároni rendbe.

A teológia elvégzése után az Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE) utazótitkára lett. Milyen jellegű munkát végzett?

Az 1990-es években nagy igény volt az egyházi ifjúsági munkára. 1988-tól alapítója és évekig aktív tagja voltam a kolozsvár-felsővárosi ifjúsági csoportnak. Az itt nyert tapasztalatot szerettem volna kamatoztatni, így lettem az Erdélyi IKE utazótitkára. Egy Trabanttal egy év alatt tizennyolcezer kilométert utaztam. Sok gyülekezetben megfordultam. Konferenciákon előadásokat, ifjúsági csoportoknak bibliaórákat tartottam. Munkatársképző tanfolyamokat és táborokat szerveztem. Programfelelőse voltam az akkori kolozsvári IKE-központnak, s én szerkesztettem az egyházkerületi lap ifjúsági oldalát.

Szolgált Kolozsváron, Kalotaszegen, a Mezőségen, Székelyföldön, jelenleg a Küküllő mentén hirdeti az Igét. Milyen az erdélyi néplélek a különböző régiókban?

Huszonöt évnyi szolgálat alatt sajátos lelkületekkel találkoztam. A kolozsvári segédlelkészség után hat évig a kalotaszegi Magyargyerőmonostorra kerültem. Az emberek lelki téren kimondottan igényesek voltak, évenkénti szolgálataim száma ott volt a legtöbb. A Mezőség a szórványsorssal ismertetett meg. Esztény harminclelkes gyülekezetében voltam missziós lelkész.

A reménységet adó igehirdetés mellett arra is szükség volt, hogy a híveket különböző módon segítsem, amiért a maguk módján végtelenül hálásak voltak. Ezek az egyszerű és tiszta lelkű emberek mindent megtettek, hogy feleségemmel és három gyermekemmel jól érezzük magunkat. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, mert a hívek által Isten úgy gondoskodott rólunk, mint a hollók Illésről a Kerít-patak mellett. A székelyföldi Csekefalván már mást tapasztaltam. Ott öt évig próbáltuk az emberek lelkét „felmelegíteni”, de azok bonyolult gondolkozásmódját és furfangos észjárását nem tudtuk megszokni. Immár hét éve Magyarkirályfalván szolgálok. Egyszerű lelkületű, egyházukat szerető és lelkészüket tisztelő emberek vesznek körül. Rendezett gyülekezetet, rendbe tett templomot, felújított parókiát vettünk át, s ez az alaposság jellemzi az egyházi életet is.

Mit tart a legfontosabbnak jelenlegi gyülekezetében?

Kiöregedő közösség (hat év alatt hetven személyt temettem el), ezért a lelkigondozást tartom a legfontosabbnak. Úgy, ahogyan egy idős, beteg személyt kell gondozni. Ki kell használni minden lehetőséget, hogy széppé és élményteljessé tegyem az itteni egyházi életet. Ehhez sok türelemre, kitartó hitre van szükségem. Kérem Istent, ezeket adja meg nekem!