Az ünnepi sokaságban jelen volt néhány görög is. Ők a pogányok udvarában imádkozhattak, de nem számítottak zsidónak, a Mindenható Istenbe vetett hitük ellenére sem. A hellenista világ képviselői, általuk a nagyvilág hangja szólalt meg; ők is látni akarták Jézust. A kérést hallva Jézus tudta, eljött az idő, passiója küszöbön áll. Számára ekkor már nyilvánvaló volt földi működésének közeli befejeződése, de azt is tudta: mindaz, amit tett és szólt, nem volt hiábavaló. Nehéz órák vártak még rá, ez sem volt rejtve előle, és ő sem titkolta, de ekkor már mindennek a célja is látszott. A Jézussal találkozni vágyó görögök jelenléte megmutatta, az evangélium nem állhat meg a zsidóság jelentette kereteken belül, el fog jönni az idő, amikor tényleg az egész világ ismerni, és talán egyszer követni is fogja őt. De mit lehet mondani egy ilyen felismerés nyomán? Jézus, rá jellemzően, e helyzetben felmutatta tanítványai előtt küldetése értelmét, és bátorította őket. Valóságos emberként nyilvánvalóan gyötrő volt számára a felismert, elkerülhetetlen vég gondolata, mégsem saját életére tekintett. Szolgáljuk őt, áldjuk ajándékaiért, őrizzük meg magunkat az örök életre: erre int ma is. Ez keresztyén életünk értelme. Krisztus a jövő – kövessük együtt őt!

Zak 6

121. zsoltár

Megváltónk megrendítő könyörgésére – „Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” – égi szózat felelt: „Már megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” A sokaság hallotta mindezt, de nem értette, az ő fülüknek ez csupán égzengésnek, esetleg angyal által hirdetett kijelentésnek tetszett. E tény teszi bensőségessé, titokzatosan meghitté Jézus szavát és az arra adott atyai választ: ez Isten és Krisztus közötti rejtélyes párbeszéd volt. A szenvedés közelgő órája elkerülhetetlen, de nem értelem nélkül való, sőt, minden, ami eddig történt, ebben az órában nyer értelmet. Isten megdicsőíti nevét, a világ felett hatalmat bitorló fejedelem elűzetik (kivettetik, 31), és itt a görög Biblia ugyanazt a szót használja, mint a templomi árusok kiűzésekor (2,15). Ahogy a templom tereiben nem maradhatott árus, pénzváltó, galambárus, kufár, úgy kell Krisztus felemeltetése nyomán a világ fejedelmének és minden istenellenes erőnek eltűnnie az útból. A Messiás csak így tud kitárt karjával magához ölelni mindeneket. E megrendítő szakaszból hitünk alappillére bontakozik ki: Jézus Krisztus egyszerre valóságos Isten és valóságos ember. Ahogy hitvallásunk megfogalmazza: Ő „valóságos Isten, […] lényege és természete szerint. Továbbá […] lelkének értelme volt, testének érzékei voltak, mely érzékekkel valóságos fájdalmakat viselt el.” (II. HH XI.)

Zak 7

28. zsoltár

A sokaság kérdezett, az evangélium pedig cáfolt egy olyan félreértést, amely alkalmas volt Jézus elutasítására. Korábban Jézus származási helye miatt tanakodtak arról, vajon lehet-e ő a Messiás (7,27 és 41–42), akkor is ellentét támadt a tömegben. Ezúttal azt nem értik, miért utal Jézus a halálára (33), ha egyszer ő a Krisztus. Jézus azonban egyértelmű felelet helyett a világosságról kezdett beszélni: a „még egy kis ideig közöttetek van a világosság” (35) feleletnek a „ki ez az emberfia?” (34) kérdéshez első ránézésre nem sok köze van. Jézus fellépése, ez jól látszik, nem felelt meg a várakozásoknak. Sokan hangsúlyozták a dávidi származást mint alapfeltételt, de ezután a vélemények szerteágaztak. Harcos lesz, hadvezér? A jelenben várható megjelenése, vagy csak a végső időkben? Egyedül jön? A templomi kultuszt is átalakítja majd? Mindezekről sokat vitatkoztak akkoriban, viszont olyan Messiást, akit római kezek adnak át a gyalázatos halálra, nem várt senki. Jézus jól tudta ezt. Ragaszkodva küldetéséhez nem kezdett a kérdés nyomán sietve magyarázkodásba. A világosságról szóló mondatok nem magyarázatul, hanem megerősítésül szolgálnak: ne engedjétek félrevezetni magatokat! Értsük meg mi is: nem Isten igazodik a mi elvárásainkhoz, nekünk kell átformálódnunk az ő világosságra vezető akarata szerint.

Zak 8

205. dicséret

Jézust nem utasította el mindenki. Némelyek hittek benne (4,39; 7,41; 12,11), őket a nagy jelek győzték meg, különösen Lázár feltámasztása. De túl sok volt a kétely, az ellentétes vélemény. Fájdalmas kijelentés: „ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne” (37). Miért? A választ az evangélium egy – a szív megkeményítéséről szóló – prófétai Igében találja meg (38, vö. Ézs 53,1). Valóban: a kétkedő tömeg elfordult Jézustól, akik pedig mégis hittek, hallgattak (42). Senki nem akart a veszettnek látszó ügy mellé állni. Hol volt Nikodémus, és merre járt az arimátiai József, mindketten tekintélyes személyiségek (19,38–39), amikor nyíltan vallást kellett volna tenni, és Jézus mellé állni? Kézenfekvő kérdés ez, de inkább ne ezt tegyük fel. Forduljunk inkább csendben magunk felé. Mi miért némulunk meg a bizonyságtétel idején? Elmondjuk, mennyi jót tett velünk Isten? Saját tekintélyünk csorbát szenved, ha kimondjuk, megéljük: én megváltott keresztyén vagyok? Vagy fontosabb, hogy modern, felvilágosult egyéniségnek tartsanak, aki ura testének, életének, jelenének és persze a jövőnek is? A vallástétel lehetősége a szavakon túl döntéseinkre és – az azokból fakadó – tetteinkre is vonatkozik! Igyekezzünk felmutatni Isten dicsőségét!

Zak 9

481. dicséret

Jézus értünk jött. Érted és értem. Azokért, akik tudják: bármennyire szeretnének Isten közelébe jutni, erre önerőből nincs esélyük. E néhány versben Jézus két dolgot tisztáz: miután megvilágította az Atyához fűződő kapcsolatát, egyértelművé teszi küldetése lényegét. Ő és az Atya elválaszthatatlanok, küldő és küldött megbonthatatlan egységben ragyogtatta fel Isten dicsőségét – mi pedig, akik ezt nemcsak szemléljük, de megváltottakként részesei vagyunk mindennek, életet nyerünk általa. Isten, aki maga a szeretet (1Jn 4,8), nem vonta meg e világtól a legdrágább kincsét, egyszülött fiát sem (3,16) – és mindezt azért, hogy mi, akikhez ő küldetett, életet nyerjünk. Eljött, szólt és cselekedett: de nem magától, hanem mindent úgy, ahogy Atyja rábízta. A leghűségesebben. A világ pedig, amelynek be kellett volna fogadnia őt, elfordult, megvetette, fülét befogta beszéde előtt, és gyalázkodva a keresztre küldte. E felfoghatatlan ellentmondásra válaszolnak az idézett szavak: „nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot...” (47) Az ítélet az utolsó napra marad. Jézus menteni jött. Ő életet ajándékoz, vád nélkül az őt vádlóknak, ítélet nélkül az őt elítélőknek. Szeretni jött minket, a szeretetleneket, ezzel a halovány reménnyel: talán még ez az elveszett lélek is hazatalál hozzám egy napon.

Zak 10

160. dicséret

Hodossy-Takács Előd

Jézus halála előtti estéjének talán nem elég figyelmet kapó jelenete a lábmosás. Jézus tudja, hogy az Atya már „mindent a kezébe adott” (3). Amit ő most még a kezébe vesz, az tanítványai mocskos, poros, izzadt lába, és elvégzi rajtuk az utolsó rabszolgának járó munkát: „Úr lévén lett szolgává...” Nem csoda, hogy Péter, a konvenciók és megszokások embere úgy érzi, tiltakoznia kell ez ellen – „az én lábamat nem mosod meg soha” (8) –, hiszen valóban van valami meghökkentő, már-már botrányos abban, amit Jézus végez. De ez már előremutat a kereszt botrányára (1Kor 1,23). Ott is majd Úr lévén lesz szolgává. Ott is rabszolgának járó halálnemmel hal meg. Krisztus ott is mos és tisztít – kereszthalála által lehet a benne hívő embernek bűnbocsánata. És csak azáltal lehet. „Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.” (8) Aki az életének mocskát elmosni kívánó Jézust eltolja magától, annak nem lehet hozzá köze. Aki úgy gondolja, nincs szüksége élete tisztulására, ahhoz ő nem tud közel lépni. Aki viszont felismeri bűnös valóját, és Jézus által kér rá bocsánatot, ahhoz ő ma is lehajol, mos, kézbe vesz és megtisztít.

Zak 11

291. dicséret

„Értitek, hogy mit tettem veletek?” (12) – fordul Jézus a lábmosás gesztusa után a mindenképpen még az esemény hatása alatt álló tanítványaihoz. Az úrból lett itt szolga, a mesterből tanítvány. Feje tetejére állt a világ. A nagyobb szolgált a kisebbnek. A hatalmas nem visszaélt hatalmával, ahogy az szokás, hanem azt félretette, és odahajolt a kevesebb, a kisebb, a gyengébb elé. Ez valami nem e világból való, a mennyek országának törvényszerűségei ezek. Aki Jézust követi, annak ezen új törvény szerint jó élnie: „amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” (15). Jézus tette elkötelező erejű, ha ő, az Úr és Mester képes volt értünk a földig hajolni, nekünk sem derogálhat odafordulni egymáshoz. De nemcsak elköteleződést látunk itt, hanem boldog lehetőséget is. Jézus tudja, hogy az emberi élet beteljesedése éppen abban áll, ha kilép saját szükségei betöltésének bűvköréből, és szolgáló, segítőkész lélekkel fordul mások felé. Ezért zárhat így: „boldogok lesztek, ha meg is teszitek” (17).

Zak 12

192. dicséret

Lányi Gábor