A gyorsan pörgő világ aprócska részeként nehezen jutunk el a felismerésig, hogy ideje megállni, lassítani, végre a fékre lépni. Mert túl gyors az iram, és ez így hosszú távon tarthatatlan. Közben szórványosan szembejönnek velünk a különféle vészjelzések. Egy-egy múló betegség, rosszullét. Aztán amint jobban vagyunk, irány vissza a ringlispílbe, tovább hajózni az elvárások tengerén, mintha mi sem történt volna. Közben viszont egyre-másra érkeznek a megdöbbentő hírek, negyvenesek-ötvenesek hirtelen haláláról, akiknek már nem adatott meg az újratervezés, a lelassítás, az átgondolás.

Egy élet menthetetlenül véget ér, egy család apa vagy anya nélkül marad, és rájuk ereszkedik a „Hogyan tovább?!” mindent ellepő sötét felhője, amely alatt az élet már soha nem lesz ugyanolyan, mint eddig. Egyre több ilyen derékba tört életről hallani, és egyre több az ismerős is köztük.

Egyre több a korai halál. A közelmúltban egy negyvenes testvérünktől búcsúztunk, aki lelkesen hordozta a néhány éve megkezdett presbiteri szolgálatot. Amíg tehette. Még ma is önkéntelenül keresi a szemem a templomban, de nem, ő már nincs velünk, megpihent. Sok példakép távozik idő előtt.