A gyorsan pörgő világ aprócska részeként nehezen jutunk el a felismerésig, hogy ideje megállni, lassítani, végre a fékre lépni. Mert túl gyors az iram, és ez így hosszú távon tarthatatlan. Közben szórványosan szembejönnek velünk a különféle vészjelzések. Egy-egy múló betegség, rosszullét. Aztán amint jobban vagyunk, irány vissza a ringlispílbe, tovább hajózni az elvárások tengerén, mintha mi sem történt volna. Közben viszont egyre-másra érkeznek a megdöbbentő hírek, negyvenesek-ötvenesek hirtelen haláláról, akiknek már nem adatott meg az újratervezés, a lelassítás, az átgondolás.

Egy élet menthetetlenül véget ér, egy család apa vagy anya nélkül marad, és rájuk ereszkedik a „Hogyan tovább?!” mindent ellepő sötét felhője, amely alatt az élet már soha nem lesz ugyanolyan, mint eddig. Egyre több ilyen derékba tört életről hallani, és egyre több az ismerős is köztük.

Egyre több a korai halál. A közelmúltban egy negyvenes testvérünktől búcsúztunk, aki lelkesen hordozta a néhány éve megkezdett presbiteri szolgálatot. Amíg tehette. Még ma is önkéntelenül keresi a szemem a templomban, de nem, ő már nincs velünk, megpihent. Sok példakép távozik idő előtt. Családapák, közösségi szervezők, kezdeményezők. Akikre mindig lehetett számítani. Akik több ember munkáját is elvégezték. Akik lelkesek voltak, ajtajuk mindenki előtt nyitva állt, soha nem mondtak nemet. Nem szóltak arról, hogy néha ők is megfáradnak. S miközben felszeletelték az életüket, talán éppen egyvalakire nem jutott elegendő idejük: saját magukra. Az a bizonyos énidő. És a test egy adott ponton túl már nem bírta tovább. A túlpörgő életet sokszor már csak a betegség képes lelassítani, megállítani. A betegágy, az orvosi várószoba, a vizsgálatok és műtétek mind-mind kényszerű megállók, ahol félre kell húzni. Útkereszteződések, ahol dönteni kell, a megszokott úton haladunk-e tovább, erőltetjük-e az eddigi iramot, vagy belenyugszunk, hogy új életszakaszba léptünk, ahol körültekintőbben kell haladni.

Persze nehéz váltani. Különösen annak a pörgéshez szokott személyiségnek, aki megszokta, hogy nélküle minden összedől. Aki úgy érzi, képtelen megállni, hiszen egész életében sietett. Nehéz új szokásokat, új iramot beiktatni, levenni a lábunkat a gázpedálról.

Gyermekként, majd fiatal felnőttként megszoktuk, hogy a betegség olyasmi, ami időnként meglátogat, de utána távozik. Mi pedig haladunk tovább. Nincs itt semmi látnivaló. Aztán egyszer csak beköszönt az az életkor és életszakasz, amikor nem szabadulunk. Orvostól orvosig járunk, ha az egyiket kipipáltuk, máris jön a következő.

A tüskék életünk részei lesznek, meg kell tanulnunk együtt élni velük, mint Pál tette. A túlélés, a folytatás érdekében.