Karácsony Sándor: Református értelmiségünk lelki gátlásai

(Református Figyelő, 1928. november 10.)

Sok fájdalmas, sőt keserű szó esett már róla, nyílt titok: értelmiségünk hol fitymálja, hol szégyelli a maga református voltát, hol meg zavarban van vele szemben, nem tudja, mitévő legyen vele, bármennyire örül neki, hogy református. Néhány tünetét felsorakoztatjuk ide most ennek a félszeg helyzetnek, mielőtt az okait keresnők: hadd beszéljenek önmagukért. Intelligenciánk nagy része szinte kerüli a templomot, ellenben ambicionálja a presbiteri tisztséget. Nagyon egyszerű itt a lélektani magyarázat. Minden ún. nadrágos ember bizonyos pluszt érez magában az iskolázatlan tízezrekkel szemben, s azt gondolja, egyháztagsága sem lehet egészen azokéhoz hasonló, nem merülhet ki puszta adófizetésben, templomba járásban.

A presbiteri tisztségben sejti ezt a szellemi fölényének megfelelő egyházi pluszt, annál is inkább, mert inkább a kormányzásba való beleszólás jogát érti rajta, semmint az intenzívebb lelki élet kötelezettségeit. A templomba járást és a sákramentumokkal való élést, úgyszintén a naponkénti bibliaolvasást, családi áhítatokat különben is anachronizmusnak tartja. Hiszen az ő gyerekkorának, meg az alsóbb néposztálybeliek vallásos életének a formái ezek. Tehát alacsony, fejletlen, visszamaradt kultúrfokon élők kultusztényei. Neki magának csak olyankor van szüksége rájuk, mikor rendes élettempójától eltérően maga is hasonló helyzetbe jut.

Tehát ha beteg, vagy elérzékenyült: erőt vettek rajta ősi vagy gyerekkori reminiscenciák. Vagy mikor a népet erősíteni akarja a tradíciókban a maga példája által (mert „azoknak igenis szükséges a vallás, különben kommunistákká züllenek”). Vagy a gyerek kedvéért egy-egy ünnepélyesebb alkalommal, különösen konfirmációi vizsga után. Van aztán negatív református is. Ez, ha vallásos, ad analoriam az, látván a katholikus hitélet megújhodását, annak letagadhatatlan eredményeit, és érezvén a maga háttérbe szorulását.

(folytatjuk)