Az Ige mellett
VI. 2. VASÁRNAP
(31) „Jéhú azonban nem vigyázott arra, hogy teljes szívvel az Úrnak, Izráel Istenének a törvénye szerint éljen.” (2Kir 10)
A történelem véres lapjait olvassuk itt a Szentírásban. Nem lehetnek illúzióink: Isten népe körében gyakran éppen olyan erőszakosan történt az uralkodóváltás, mint más népeknél. Jéhú kegyetlen parancsokat ad. Nem kell visszafogni magunkban az ellenérzést és megbotránkozást, amikor Aháb hetven fiának (pontosabban: összes utódának) lefejezéséről, a főemberek és papok megöléséről olvasunk (11). A népnek viszont azt mondja, hogy Isten, az Úr vitte véghez „azt, amit kijelentett szolgája, Illés által” (10). Jéhúnak az volt a küldetése, hogy kiirtsa a bálványimádó uralkodóházat, és nyomát se hagyja meg a hamis Baal-vallásnak „az Úr igéje szerint, amelyet kijelentett Illésnek” (ld. 1Kir 21,21). De az már politikai célú túlkapás volt, hogy Júda királyi házából is megöletett negyvenkét férfit. Baal-papjait és minden tisztelőjét csellel, álnokul összegyűjtötte és megölette katonáival, a templomukat leromboltatta. Vannak olyan ügyek, amelyekben nem lehet egyezkedni. Tudjuk-e, melyek ezek? Jéhú Isten ítéletének végrehajtója lett, a szíve mégsem volt egészen az Istené. Saját hatalma fontosabb volt, mint Isten akarata. A múlt hamis vallásgyakorlatát is megtartotta (ld. 1Kir 12,25–33).
Jel 12
45. zsoltár
VI. 3. HÉTFŐ
(3) „Hat évig rejtegette magánál, az Úr házában…” (2Kir 11)
A júdai királyoknál megemlítik az anya nevét is, jelezvén, hogy fia trónra kerülésével, sőt annak halála után is rangot képvisel a királyi házban és az országban. Ataljá anyakirálynő a fia halála után maga akart uralkodni. Keleti szokás szerint ki is irtotta (volna) a család megmaradt férfitagjait, s ezzel Dávid házának uralmát is (!). Sógornője, a főpap felesége azonban megmenti az egyik unokát, Jóást. Kilopta a halálra szánt csecsemők közül dajkájával együtt, és a templomban rejtegette őt, egészen hétéves koráig (2–3). Micsoda gondos törődés, türelem és kitartás kellett ahhoz, hogy a gyermeket évekig titkon, mégis méltón neveljék! Mekkora hit és hazaszeretet kellett ahhoz, hogy ne árulja el senki, aki az ügybe be volt avatva! Szent összeesküvés volt ez, mégpedig precízen eltervezett a legapróbb részletekig. Isten ügyében jártak, ezért a templom őrségét is beavatták. A főpap szövetséget kötött a katonai parancsnokokkal, hogy a királyválasztást és kihirdetését ünnepre szervezzék meg (4). Izráelben a próféta, Júdában a főpap kente föl az uralkodót (12). Szégyen, hogy az egyetlen királynő a történelmükben gonosz nagymama. Rémuralmának pedig szomorú vége lett. A nők is beleszólnak a történelem alakulásába. Kérdés: hogyan?
Jel 13,1–10
591. dicséret
VI. 4. KEDD
(10) „…Jójádá főpap vett egy ládát, a fedelére lyukat fúrt, és odatette az oltár mellé jobb felől, ahol be szoktak menni az Úr házába.” (2Kir 12)
Az első templomi persely így készült el saját kezűleg. Háromféle adakozás volt akkor szokásban: a szent adományokat a templom és a szertartások költségeire fordították, az önkéntes adományok voltak azok, amelyeket ma úgy jelölünk: Isten dicsőségére adott összegek. Ezenfelül volt a templomba járókra kirótt adó. Ezt becslések alapján állapíthatták meg. A törvény szerint az elsőszülötteket meg kellett váltani (4Móz 18,16), voltak fogadalmi felajánlások, azokat is meg kellett váltani (3Móz 27,1–8), és létezett fejadó (2Móz 30,12–16). A persely elkészülte után a templomlátogatáskor is lehetett adakozni. A pénzt az ajtókat őrző papoknak adták át, ők tették be a perselybe (10). Ezt a szokást vettük át mi, reformátusok, amikor istentisztelet végén a presbiterek perselyeznek. A király és a főpap céladományt hirdettek, hogy kijavíttassák a százötven éve épült jeruzsálemi templom rongálódásait. A király kérte korábban is, de nem történt semmi (8–9). Ő rendelkezett tehát, hogy a papok ne tegyék el a pénzt, hanem fordítsák a templom renoválására. Az adakozás jókedvvel történt, a munkásokat nem kellett elszámoltatni. Ilyen is lehetséges?
Jel 13,11–18
589. dicséret
VI. 5. SZERDA
(2) „Azt tette, amit rossznak lát az Úr: követte Jeroboámnak, Nebát fiának a vétkeit, aki vétekbe vitte Izráelt…” (2Kir 13)
Jóáházról és az őt követő Jóás királyról is azt írja a könyv: „azt tették, amit rossznak lát az Úr” (13,2.6.11). Ezt az ismétlődő formulát használja A bírák könyve is Izráel népére, amiért az Úr büntetésül ellenséget küldött rájuk. Amikor segítségért kiáltottak, adott az Úr szabadítót egy-egy bíra, illetve hadvezér személyében, aztán mindig ugyanúgy visszaestek a bűnükbe. A királyok könyvében is visszatérő megjegyzés ez, meg is nevezik pontosan, mi az a bűn: a pogány Baal-kultusz és Jeroboám vétke nyomorult örökségként megmaradt a legtöbb király uralkodása alatt. Az ország kettészakadása idején ugyanis Jeroboám király készíttetett két aranyborjút, egyet Bételben, a másikat Dánban, hogy a nép odajárjon istentiszteletre és áldozatbemutatásra, az volt a célja ezzel, hogy végképp elszakadjanak Júdától és a templomtól (1Kir 12,25–33). Jeroboám nem tanácskozta meg ezt senkivel, Istennel sem. Az áldozóhalmok megmaradtak, ezzel kísértést adtak a királyoknak és a népnek a ,kényelmes" vallásgyakorlatra, istentiszteletre. Isten ítéletére, az ellenség fenyegetésére a nagybeteg Elizeus jelképes, vigasztaló próféciát ad (15–19).
Jel 14,1-13
627. dicséret
VI. 6. CSÜTÖRTÖK
(29) „Pekahnak, Izráel királyának az idejében tört be Tiglat-Pileszer, Asszíria királya, és elfoglalta…” (2Kir 15)
Érthetetlen és fájdalmas, amikor testvérnépek háborúznak egymással. A gőg, a hatalmi harcok néha olyan szenvedéllyel törnek nemcsak a királyokra, hanem általában az emberekre, népekre is, hogy nem fékezik azokat a vér szerinti kötelékek sem. Tragikus tapasztalni, hogy ezekben a csatákban családok szakadnak ketté, apák és fiaik állnak ellenségként egymással szemben. A kettészakadt ország törésvonala folytatódik itt. Az elbizakodott Amacjá, Júda királya az edómiak fölött aratott győzelme után nem tudott leállni a harccal. Hadat üzent Jóásnak, Izráel királyának (8), aki egy gúnyolódó mesével le akarta szerelni (9), de nem sikerült. Vereségét tetézi, hogy Jóás a túszokkal együtt a templom és a palota összes kincsét is elrabolja. Jóás halála után fia, Jeroboám következett Izráelben a trónon, negyvenegy éven át. Alatta régi dicsőségét, fénykorát élte újra az ország. Amacjá pedig élt még tizenöt évig, majd összeesküvés áldozata lett. Menekült Jeruzsálemből, de utolérték és megölték. Testvérharcok kicsiben és nagyban ma is folynak. Tudunk-e ellenállni egy-egy hadüzenetnek? Az a győzelem, ha szelíden el tudjuk kerülni a háborút, hogy ne sebezzük véreinket.
Jel 14,14–20
50. zsoltár
VI. 7. PÉNTEK
(29) „Pekahnak, Izráel királyának az idejében tört be Tiglat-Pileszer, Asszíria királya, és elfoglalta…” (2Kir 15)
Júdában is fényesebb korszak következett Azarjá (más néven Uzzijjá) király hosszú, ötvenkét évi uralkodása idején. Tudjuk A krónikák könyvéből: úgy erősítette meg a haderejét, hogy hatalmas csapatot állított ki, fölszerelte azt pajzzsal, dárdával, sisakkal, íjakkal és ötletes hadigépekkel. Győzelmet aratott a filiszteusok fölött, az ammóniaktól pedig adót szedett (2Krón 26,6–15). De ő is megmámorosodott a diadalaitól. Maga akart áldozatot bemutatni a papok helyett (26,16–23). Isten leprával büntette, elkülönítve kellett élnie haláláig (5). Közben Izráel válságát jelzi, hogy hat királya – hónapokban mérhető rövid uralkodás után – váltotta egymást, erőszakos összeesküvések sorozatával. A legkegyetlenebb, Menahém tíz évig tudta tartani a hatalmát. Asszíria királyától kért támogatást belső ellenfeleivel szemben, cserébe nagy pénzt fizetett neki, és azt adóként Izráelre terhelte. Ő békésen halt meg. Fia, Pekahjá nem. Ellene Pekah szőtt összeesküvést. Az ő idejében tört be az országba az asszír uralkodó, Tiglat-Pileszer (733-ban). Elfoglalta az északi ország nagy részét, csak az efraimi hegyvidék maradt meg, lakóit fogságba hurcolta (29).
Jel 15
249. dicséret
VI. 8. SZOMBAT
(7) „A te szolgád és fiad vagyok! Vonulj fel, és szabadíts meg…” (2Kir 16)
Áház, Júda királya nagyon nem Isten akarata szerint élt. Tiglat-Pileszer asszír királyt hívta segítségül, az arám és izráeli közös támadás szorításában (5). Ismét testvérháború dúl. Ézsaiás próféta inti a királyt (Ézs 7,1–9), hogy ne idegen nép hatalmában bízzon, hanem Istenben, őt kérdezze. Áház az áldozóhalmok, a termékenység kultusza mellett nem riadt vissza az emberáldozattól sem, saját fiát elégette a Molok bálványának (3). Mai ésszel és szívvel felfoghatatlan szörnyűség, amit itt említ először a Szentírás mint utálatos bűnt Júdában. A törvény szigorúan tiltotta az emberáldozatot (3Móz 18,21; 5Móz 18,10). A kultusz helye a Hinnóm völgye volt, amelyet később gyehennának, a kárhozat helyének neveztek a zsidók. Áház az asszír királynak üzen hódolattal, alázatos vallomással: szolgád, fiad vagyok! Ezt nyomatékosította arany- és ezüstkincsekkel. Amikor az a segítségére jött, elébe ment, meglátogatta Damaszkuszban. Pogány oltárának pontos mását elkészíttette Jeruzsálemben. A Salamon idejében készült régi rézoltárt épp csak megtűrte mellette. Egészen átalakíttatta a templomot (10–18). Ilyen imádat és önátadás egyedül Istennek jár!
Jel 16
38. zsoltár