A házibölcsőde-hálózat egykori csoportszobájában beszélgetünk a vezető lelkipásztorral a nemrég épült parókián. Harmincegy évvel ezelőtt a főgondnok tizenhat lelkipásztort is felkért a kunhegyesi szolgálatra, de mindegyik visszautasította, Nagy Kálmán azonban magától jelentkezett. – Meg sem fordult a derék atyafi fejében, hogy Karcagról, ahol éltem, eljönnék Kunhegyesre szolgálni – emlékezik vissza. A gyermek- és ifjúsági munkába vetette bele magát. A korábbi karcagi ifjúsági bibliaköréből többen lelkésszé, diakónussá váltak, ma már presbiterek, zsinati tagok.

– Nemrég találkoztam egy zsinati póttaggal, akinek a hitében mérföldkőnek számított az ifjúsági bibliakörünk, ahogy fogalmazott: „Minden szempontból hazataláltam, mivel az Úr Jézussal is megbékéltem" Segíthettem a hitre jutásában. Ez volt a terv Kunhegyesen is — idézi fel. Mivel első évben csupán kilenc hittanosa volt, hittancsoportokat indított, majd egy református osztályt a helyi iskolában, ha már a rendszerváltás után nem sikerült visszavennie azt a gyülekezetnek. Felélénkült a lelki élet, áhítattal kezdték a hetet az iskolásokkal a templomban, többgenerációs nyári táborokat szerveztek a gyülekezetben, így amikor az önkormányzat megszüntette a református osztály rendszerét, 2003-ban már számos szülő igényelte a felekezeti oktatást. Saját iskolát nyitottak.

– Épületünk nem, csak hozzánk kötődő gyermekeink és pedagógusaink voltak. Az egyik parókián alakítottunk ki öt szobát a tanuláshoz. Az engedélyező szerv így fogalmazott: „Lelkész úr, tudja, hogy ez nem iskola?!” – „Tudom, de nézzen ki az ablakon!” Az udvar tele volt szülőkkel, akik padokat, táblákat festettek. Semmilyen tantermi kritériumnak nem feleltünk meg. Az utolsó napon, az utolsó órákban mégis megkaptuk az engedélyt, és szeptember elsején megnyitottuk a tanévet. Hihetetlen volt megélni, a kegyelem Istene miként viszi véghez az akaratát gyengeségeink és eleséseink ellenére. Az egykori spájzot tanári szobának és igazgatói irodának rendeztük be, a valamikori kádas fürdőszoba a tanári mellékhelyiség volt, mi pedig boldogok – osztja meg. A következő évben már a lelkész lakta parókiára is szükség volt, ezért a családjával átköltözött egy gyülekezet által vásárolt lakásba. – Szerettem azt a hajlékot, viszont lelkészgyerekként megszoktam és helyesnek is tartom, hogy a lelkipásztor a templom tövében és ne háromszáz méterrel arrébb lakjék – hiába teszem ki a névtáblát, nem csengetnek be! Pedig nem bánom, a parókia üvegfalait sem. Sokan kérdezik, nem zavar-e a gyermekzsivaj.