Kiszorul a volna?

„Lennék én folyóvíz, / Hegyi folyam árja, / Ki darabos utját / Sziklák között járja... / De csak úgy, ha szeretőm / Kis halacska volna” – olvassuk Petőfi versében. „Ki ír korszerűen, európaian, ez volt az ismérv. Ma sincs más, és végzetes lenne, ha volna; irodalmunk őrszellemének kilobbanását jelentené” – írja Illyés Gyula (Itt élned kell). Szabatos szófűzés mindkettő: a versbeszélő akkor lenne [a jövőben] folyóvíz (akkor válna azzá), ha kedvese [most] halacska volna; végzetes lenne [majdan, a későbbiekre nézve], ha manapság [a jelenben] más ismérv volna, érvényesülne.

A volna tehát a jelenre, a lenne a jövőre vonatkozik. Megőrzendő ez a nyelvi hagyomány! Ám napjaink nyelvhasználatából egyre inkább kikopik a volna (a van létige feltételes módú jelen idejű alakja), s nyomul – helyére – a lenne (a jövőre utaló lesz ige feltételes jelene). Íme: „Nekem soha sincs semmi bajom, csak úgy nézek ki, mintha lenne.” Precízen: mintha volna [tudniillik pillanatnyilag]. „A sport nélkül ma nem ilyen ember lennék.” Pontosan: volnék [a jelenről van szó!]. „Ha mindannyian tudnának küzdeni, akkor nem lenne zsinórban hat vereség a mérlegünk.” Választékosan: akkor nem volna [ez idő szerint] ennyi vesztes mérkőzés. „Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének ma is sikeres, sokak által ismert dalok.” Szabatosan: ne volnának.

Napjaink nyelvében sajnos már kevéssé érvényesül ez a különbség, a lenne a jelenre vonatkoztatva is használatos (és használható). Mégis osztjuk nagy nyelvművészünk, Illyés Gyula megállapítását, egyszersmind meggyőződését: „Föltételes módunk lenne alakja mindig a jövőre utal.” A volna pedig a jelenre. Az ismert mese, elbeszélő költemény – különleges szójátékkal élő – szeretetsorai szerint „öreg néne” a törött lábú őzikét „ápolgatja, dédelgeti, friss szénával megeteti, forrásvízzel megitatja, mintha volna édesanyja”. Így kellene törődnünk anyanyelvünkkel is.