Honnan jött a lelkészi elhívása?

Az elhívási történetem a születésemhez kötődik. Az édesanyám, akit féléves koromban elvesztettem, rábízott egy Igét a dajkánkra, aki az érettségi előtt, tizennyolc éves koromban küldött értem, érezvén, hogy élete végéhez közeledik. Ekkor adta át nekem, és benne volt mindaz, ami végül kibontakozott a szakmai és a személyes életutamban: Ézsaiás könyve 49,1-6. Lényege, hogy nekem olyan küldetésem lesz, amely az egyházhoz is szólít, de az egyházon kívülre is kiterjed. Akkor ezt nem értettem. Jelentkeztem a teológiára, majd mintegy húsz évig szolgáltam lelkipásztorként. Hitoktatást is végeztem, és mivel egy idő után kevésnek éreztem ehhez a tudásomat, elvégeztem a vallástanári, majd a társadalometika szakot is. Mindeközben a szolgálati helyemen átvettünk egy iskolát, amelynek a vezetésére engem kért fel a presbitérium. Húsz évvel ezelőtt jött el az a pont, amikor teljesen a tanári, intézményvezetői útra léptem, természetesen megtartva a lelkészi szolgálat elhívási elemeit, a habitust, az emberekkel való foglalkozást. 2016-ban komplex feladatkört kaptam a Pécsi Református Kollégium főigazgatói megbízatásával. A többcélű intézmény igazgatási feladataiban minden korábbi megszerzett tudásomra, tapasztalatomra és gyakorlatomra szükség volt. Előrelendítő érzés, hogy nem volt kiégésem, holtpontom a pályán. A pécsi és a gyarapodó egyházmegyei köznevelési rendszer bőven ad feladatot, hogy egy rendkívül izgalmas, nehéz, de változatos és érdekes, hivatásszerű munkát végezzek, elkötelezett vezetői közösséggel. Ez erős motivációt jelent.

Amellett, hogy az óvodástól a középiskolás korig lát el köznevelési feladatokat, a Pécsi Református Kollégium nagyon különböző társadalmi rétegekkel foglalkozik, összesen tizennégy tagintézményben. Milyen lehetőség van egy ilyen átfogó református intézményrendszerben?

A kép letisztult, nincs sok dilemma: a református intézmény legyen református, XXI. századi keresztyén pedagógiai intézmény, azokon az alapokon, amelyek idáig fölépítették. A másik parancsoló elv maga a gyermek, a munkánk célpontja. Fontos, hogy nem gyermekközpontúak, hanem Krisztus-központúak vagyunk. A gyereknek nem ott van a helye, rosszul érzi magát a fókuszban, eltájolódik. Gyermekbarát, fiatalbarát missziói lelkületű pedagógiára van szükség. Az életkori sajátosságokkal az Isten a teremtésben elrejtette a nevelési programunk alapjait. Van egy érzelmi és egy értelmi oldal, mindkettő fontos. Ennek része a szeretetteljes közösség, valamint a bevésődésnek és a rutinok megszerzésének a megalapozása azzal, hogy imaközösséget tartunk, áhítatra járunk, éneklünk, Bibliát olvasunk. Ezek a gyakorlatok átvészelik a serdülőkorral járó kritikus időszakot, és visszatérnek akkor, amikor már letisztult, kiforrott személyiségről beszélhetünk. Ha egy kertészhez hasonló átgondoltsággal és rendszerességgel végezzük a munkánkat a gyermekek lelki, szellemi fejlődésében, akkor elérjük a célunkat: jönnek velünk. A legfőbb taneszköz a pedagógus személye. A nevelő személyiséggel terelgetjük őket azon az úton, amely valóban az övék lehet: ahol életet találnak, és ahol az Isten is velük jár.

Feladata-e a református oktatási intézményeknek a misszió?

Igen, ha a missziónak tágabb értelmezést adunk: „…tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Ez olyan konkrét célrendszer, amelyben megvilágosodik az, hogy a tanítás maga a misszió. Hosszú folyamat, ahogy maga a tanítás is. Az óvodáskortól lép működésbe, ettől kezdve az életkornak, a gyermeknek megfelelően mutatjuk meg az Úr Jézus Krisztust, aki minket elhívott, elküld, és aki az életünk garanciája nemcsak ebben a pár évtizedben, hanem az örökkévalóságban is. Ha az érettségiig ezt az egy üzenetet átadtuk az egyéb közismereti tudástartalmak mellett, akkor a legtöbbet tettük, amit lehetett.