Gyulai Pált (1826–1909) elsősorban kora nagy tekintélyű kritikusaként, jelentős irodalomtörténészként – Vörösmarty Mihály életrajzának írójaként – és remek prózaíróként, így a még fiatalon írott szép kisregény, az Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857) szerzőjeként ismerik a literatúra kedvelői. Egyetemi tanár volt; kiváló alkotók, köztük Hatvany Lajos mestere, az Akadémia tiszteletbeli tagja. Említendő irodalmi-életrajzi kapcsolódás, hogy felesége, a huszonévesen, 1866-ban elhunyt Szendrey Mária Petőfi hitvesének, Szendrey Júliának a húga volt.

Az talán kevesebbekben él, hogy róla beszélve a tisztes poétára, számos kitűnő vers (köztük a tömörségében megrendítő, drámai erejű szabadságharcos sorsportré, az 1849-es Hadnagy uram) alkotójára is emlékezhetünk. „Érzelmeit többnyire tárgyiasan dalolja ki; leggyakoribb hangneme: a reflexióé, az elmélkedésé” – írta költészetéről monográfusa, Kovács Kálmán.

Bölcselő hajlamának – és hitének – tanújele a jelentős élettapasztalat birtokában, ötvenévesen írott maximaverse, azaz útmutatást nyújtó költeménye, a Tanács. Már címe is jelzi a megszólamlás javallatjellegét, szerkezete szintúgy, hiszen a mű három strófájának nyitánya és zárása maga az intelem, centrális versszaka pedig aforisztikus, elmélkedő beszéd. A versstruktúra tehát így jelölhető: maxima – szentencia – maxima.

Talányossá teszi az egyébként világos beszédet: vajon kihez fordul a versben megszólaló az első és harmadik szakaszban? Külső személyhez – családtaghoz, más rokonhoz, baráthoz – vagy önmagához? Az egyes szám második személyű megszólított ugyanis nem zárja ki, hogy saját magához intéz intelmet. Ezért önmegszólító költeményként is olvasható a Tanács.