(18) „Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy, Uram, az én Istenem!” (Jer 31,1–30)

Jeremiás költői képekkel folytatja Isten szabadításának megéneklését. A fogságból való reményteli hazatérést verseli meg a próféta, a gyász örömre fordulását (13). De a részben keverednek az elvesztett hazába és az Istenhez való visszatérés, a megtérés képei. A héber nyelv mindkettőre ugyanazt a szót használja (súb). Megtérni azt jelenti: hazatérni, visszatalálni az elhagyott atyai házba (Lk 15,11–32). Az Úrhoz visszatérni viszont nem megy saját erőből. „Téríts meg engem, hogy megtérjek, mert te vagy, Uram, az én Istenem!” (18) – adja a próféta Efraim törzsének szájába talán az ő legbelsőbb lelki felismerését, hogy vágyna Istenre, tisztaságra, életszentségre, de egyedül nem képes ennek elérésére (Róm 7,18). De jó úton jár, felismeri Istenre szorult állapotát, és az ő segítségét kéri. Azt is felismeri, hogy nincs az Úrhoz térés bűnbánat nélkül: „Elfordultam tőled, de aztán megbántam, belátva bűnömet a mellemet vertem...” (19) A visszafogadtatás útja a bűnbánat útja.

Jn 14,1–7

RÉ 334

(31) „Eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával.” (Jer 31,31–40)

Jeremiás két részen át tartó, Isten szabadítását megverselő költeményének zárása és tetőpontja az Úr új szövetségének a meghirdetése (31). A hazájába visszatérő népnek, de a megtérő embernek is más, magasabb szintű kapcsolat adatik Istennel. A Mennyei Atya törvénye, akarata nem válhat semmissé (Mt 5,17), ami viszont megváltozik, az az ember viszonyulása ehhez a törvényhez. Isten nem azt szeretné, ha a törvényét félelemből, külső kényszer hatására és főképpen csak külsődlegesen és külsőségekben tartanánk be. Az ő akaratának cselekvése akkor az igazi, ha azt belső késztetés motiválja (33). Az isteni szabadítást átélő ember képes maga keresni az Úr kedvét és akaratát. Ennek kiindulópontja pedig Isten általa is megtapasztalt bűnbocsátó kegyelme: „…mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (34) Különleges jelentőséget ad ennek a résznek, hogy Jézus az úrvacsora szereztetésekor erre a jeremiási Igére utal vissza: „E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.” (Lk 22,20) Abban születhet meg Isten törvényének hálaadásból fakadó követni vágyása, aki hite által felfogja, hogy érte is kiontatott Jézus vére.

Jn 14,8–11

RÉ 207

(42–43) „Ahogyan elhoztam erre a népre mindezt a nagy rosszat, ugyanúgy elhozom rájuk mindazt a jót is, amelyet most ígérek nekik. Mert fognak még szántóföldet venni ebben az országban…” (Jer 32)

Jeruzsálemben ostromállapot van. Közeledik a „világvége”, az „ostromsáncok már elérték a várost, elfoglalására készen” (24), mindenkin a kétségbeesés lesz úrrá, és ekkor parancsolja meg Isten Jeremiásnak egy nagyon földhözragadt, világias tett véghezvitelét: vegye meg egy rokona szántóföldjét. Jeremiás maga sem érti, hogyan lehet ilyen kritikus időszakban ezzel a mellékesnek tűnő üggyel foglalkoznia, de engedelmeskedik. Az adásvételnek nagy nyilvánosságot is kell kapnia (9–14), mert ez a tett jövőbe mutató. Isten ezáltal szemlélteti, hogy a város és a templom bukása kemény ítélet, de nem a vég: az élet megy tovább. A profán adásvételi ügylet, az Úr akaratának ebben a hétköznapi ügyben való engedelmesség válik a kegyelem, a jövőben kibontakozó új szövetség kiábrázolójává: „…fognak még szántóföldet venni ebben az országban...” (43)

Jn 14,12–14

RÉ 183

(6) „…megmutatom nekik, milyen kincs az igazi béke.” (Jer 33)

Hamis és igazi béke. Jeremiásnak prófétai fellépése kezdetén ítéletet kellett mondania népének vezetői és elsősorban vallási vezetői fölött, amiért azok elaltatták a nép lelkiismeretét: „Népem romlását azzal gyógyítanák, hogy könnyelműen mondogatják: Békesség, békesség! – pedig nincs békesség!” (Jer 6,14; 8,11) A papok és próféták a nép szájíze szerint szólva hamis biztonságérzetbe ringatták a rájuk bízottakat, míg a bajok igazi gyökerét, a nép elfordulását Isten tiszteletétől és törvényétől kezeletlenül hagyták. A próféta leleplezi a hamis, azaz látszatbékét: a kisimult felszín alatt háborgó lelki és társadalmi problémák húzódnak meg. Paradoxonnak tűnik, de az „igaz béke” éppen a külső háborúság időszakában tapasztalható meg Isten népe számára. Az ilyen béke azé, aki ráébred Istenre szorult állapotára. Rádöbben lelki betegségére (6), bűnösségére és arra, hogy ezek mind az Úrtól való elfordulásban lelik meg eredetüket (8). De vissza lehet fordulni a Mennyei Atyához – aki hozzá kiált, annak ő válaszol (3) –, és az ő akaratához visszailleszkedő ember még a külső háborúság közepette is belső békére, igazi békére, kincsre talál: „…megmutatom nekik, milyen kincs az igazi béke.” (6)

Jn 14,15–21

RÉ 201

(17) „Ti nem engedelmeskedtetek nekem igazán…” (Jer 34)

Jeruzsálem második ostromának megkezdése után a város módosabbjai magukba szállnak. Jeremiás azt is mondja, hogy megtérnek (15), sőt ennek istenes tettekkel bizonyítékát adják. Nemcsak a hat évet leszolgáló héber rabszolgákat, ahogy a mózesi törvény (2Móz 21,3; 5Móz 15,12–15) rendeli, hanem minden rabszolgát felszabadítanak (10). Amikor azonban elmúlik a veszedelem, újra szolgasorba vetik a felszabadítottakat (11), sőt még az is felsejlik, hogy a felszabadítás is csak azért történt, mert az ostromzár miatt nem tudták a földjeiken dolgoztatni őket, és terhet jelentett nekik az eltartásuk. „Ti nem engedelmeskedtetek nekem igazán” (17) – ítéli meg látszatmegtérésüket Isten. Az eseménysor szemlélteti azokat a társadalmi bűnöket, amelyek az Isten akaratára fittyet hányó népet jellemezték, és amelyek az ő haragját rájuk vonták. A rabszolgák hat év utáni felszabadításának előírása ugyanis az Egyiptomból, a „szolgaság házából” való szabadítását átélő nép szent kötelességeként, hálaadásának megnyilvánulásaként rendeltetett – embertársaik felszabadításával kellett megemlékezniük Isten nagy szabadításáról. Épp ellenkezőleg cselekedtek, ezzel őt mint szabadítót csúfolták ki: „…meggyaláztátok nevemet, mert mindenki visszakényszerítette rabszolgáját és rabszolganőjét, akit szabadon bocsátott...” (16) Az Isten szabadítását megtapasztaló ember nem lehet közömbös mások elnyomása, szolgaságban tartása iránt, legyen az akár lelki, akár testi rabság.

Jn 14,22–24

RÉ 266

(18–19) „Mivel ti hallgattatok ősötöknek, Jónádábnak a parancsára, megtartottátok minden parancsát, és mindent úgy tettetek, ahogyan ő parancsolta nektek, azért így szól a Seregek Ura, Izráel Istene: Nem halnak ki Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai, színem előtt maradnak mindenkor!” (Jer 35)

Példa és ellenpélda. Jeruzsálem első ostroma idején talál menedéket Jeremiás otthonában a nomád rékábiták egy csoportja. A próféta jó házigazda módjára borral kínálná őket, amit ők nem fogadnak el ősatyjuk, Jónádáb parancsára hivatkozva (6). Némely feltételezések szerint vándorkovácsok olyan csoportja lehetett az övék, akik attól féltek, hogy lerészegedve esetleg kiadják mesterségük titkait. Az Ige nem a borivás tilalmát hozza elénk: amire Jeremiás felfigyel, az ennek a csoportnak az állhatatos kitartása az ősatyai parancs mellett. Nemzedékeken át hűségesek maradtak az intelemhez, pedig az pusztán emberi rendelés volt, miközben Júda és Jeruzsálem lakói a próféták sorának figyelmeztetései ellenére (15) sem voltak hajlandók az Úrhoz hűnek maradni. Van mindig jó példa és ellenpélda is, még ha az ellenpéldából talán több is. De Jeremiás kora sem volt sötét, lelketlen időszak. Akadt példa arra, hogy valaki hű maradt Istenhez. Lehet szemben haladni az árral, kisebbségben maradni – szoros kapu, keskeny út (Mt 7,13) –, ez mind arról szól, hogy Isten útja sosem volt és sosem lesz a sokaké. De ez az az út, amely az életre visz.

Jn 14,25–31

RÉ 767

(28) „Végy elő egy másik tekercset, és írd rá az előbbi igéket mind, amelyek az előző tekercsen voltak, de elégette Jójákím, Júda királya!” (Jer 36)

Az istenellenes hatalmak jellemzője, hogy Isten szavát elvitatni, megmásítani, elhallgattatni vagy egyenesen megsemmisíteni kívánják. Tettük azonban legtöbbször az Ige hordozóit – legyen az akár ember vagy irat – éri el, de még azok elpusztításával sem tudják megakadályozni, hogy az Úr ne hangoztassa, és főképp ne vigye végbe akaratát. Jójákímnak, Júda királyának a tette, amikor a neki nem tetsző próféciát tartalmazó tekercset felszeletelte és elégette, nem tudta útját állni az abban megjövendöltek bekövetkeztének. Sőt ez a tette is csak megerősítette Isten ítéletének jogosságát és igazát. Hiszen Dávid leszármazottja, feladata lett volna a népet a Teremtő akarata szerint vezetni, de éppen abban mutatott példát, milyen gyalázatos módon lehet szembefordulni az Úrral. Van, akiket hidegen hagy a királynak ez a gyalázatos tette (24), mások azonban nem maradnak némák és így cinkosak, hanem veszik a bátorságot, hogy kérleljék a királyt, ne égesse el a tekercset. A gőgös, istenellenes emberi próbálkozás hiábavaló marad: a tekercset el lehetett égetni, de az Úr elrejti a keresők elől Jeremiást és írnokát, Bárúkot, akikkel újra leíratja annak tartalmát (26).

Jn 15,1–8

RÉ 289