Miként segített az alapítvány az elmúlt évi árvíz idején?

A Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) kutató-mentő csapata személyesen segített a kármentésben és az ingatlanok kiszivattyúzásában Nagyborosnyón, továbbá tárgyi adományokkal támogattuk a helyi közösséget már az árvíz első napjától. A katasztrófával egy időben a parajdi sóbánya beomlása is súlyosbította a helyzetet. Ez nemcsak fizikai akadályt jelentett, hanem lelkileg is megterhelte az ott élőket, sokakat kilátástalanságba sodorva. Adománygyűjtést szerveztünk, hogy az Erdélyi Református Egyházkerületen keresztül támogatni tudjuk a nehéz helyzetbe került családokat, és a felajánlásoknak köszönhetően 26 millió forint gyűlt össze. Parajdon a bányából nagyjából hat-hét millió köbméter sós víz folyamatosan belefolyik a folyókba, ez akadályozza a lakosság vízellátását.

A Küküllői Református Egyházmegye kérte a segítségünket, ugyanis a megugrott sótartalom miatt többször előfordult, hogy nem volt csapvíz, nem tudták megitatni az állatokat, locsolni és az emberi alapszükségletekre sem mindig állt rendelkezésre az ivóvíz. Az egyházmegye olyan programot indított, amelyben már két közösségi kutat is ki tudtak alakítani a vízprobléma megoldására. Mi ehhez a kezdeményezéshez csatlakoztunk: az adománygyűjtéssel legalább további tíz kút létrehozása a célunk.

Jelenleg mi a legnagyobb probléma, amellyel az ott élőknek szembe kell nézniük?

Nem lehet tudni, hogy a bánya meddig tartja magát, illetve a tisztítóberendezések mennyi ideig bírják ezt a terhelést, és mekkora költséggel jár a fenntartásuk. A mindennapokat az is megnehezíti, hogy nem tudják, mikor lesz elzárva a vezeték. Több településen is előfordult, hogy napokig nem jutottak tiszta vízhez, a tűzoltóság próbált üvegekben juttatni valamennyit a családoknak. A környező vízgyűjtőhelyeket szinte már kiürítették, mert akkora területet kellett ellátni, ezért is szeretnének saját forráshoz jutni, azaz több kutat létesíteni, ez segíthetne. A tíz új kút mintegy öt-hat ezer ember kiszolgálására lenne elegendő.

Nemrég voltak Erdélyben meglátogatni ezeket a családokat. Mit tapasztaltak?

Egyrészt felüdítő volt találkozni az ottani testvérekkel, másrészt előtte kevés hír jutott el hozzánk az őket sújtó nehézségekről, így megdöbbentő valóságként szembesültünk azzal az égető gonddal, hogy bármikor eljöhet az a pillanat, amikor nem lesz víz. Felnyitotta a szemünket az ellátás fontosságára és arra, mennyire el vagyunk kényelmesedve, hozzászoktunk, mennyire természetes ez az otthonainkban. Ha nálunk egy rövid időre is elzárják, bosszankodunk, szinte megáll az élet, míg ők mindennap arra készülnek, mi lesz, ha napokon vagy heteken keresztül nincs.

Továbbá igazán felemelő volt látni az erdélyi testvérek állhatatosságát – ha nehézség adódik, akkor a megoldást keresik. Nem a kétségbeesésbe menekülnek, hanem az összefogás erejébe.

Egy idősebb presbiter mondatát idézem, nekem maradandóan kedvessé vált: „Ha lenne kutam, tudnék inni adni azoknak, akik hozzám tartoznak, a jóbarátaimnak, a szomszédaimnak, még a távol lévők is tudnának kapni belőle.” Engem ez annyira jó érzéssel tölt el: a kút nemcsak azt jelenti, hogy azzal egy családnak jut vízvételi lehetőség, hanem az mindenkié, meg tudja eleveníteni a közösséget, meg tudják egymással osztani. Többen beszámoltak arról, miként igyekeztek az idősebb testvérekhez is vizet juttatni, és ez az összefogás mindannyiunkat megérintett.