Lelkipásztori szolgálata mellett tudományos igénnyel kezdte feldolgozni a diakónia teológiai alapjait. A II. világháború évei, majd az azt követő időszak megtörhette volna, ő mégis megőrizte belső bizonyosságát. Hitének stabilitása következetes, tiszta szolgálatban mutatkozott meg. Szolgálatának középpontjában az a meggyőződés állt, hogy a szeretetszolgálatnak mindig Krisztushoz kell kötődnie, különben elveszíti belső tartását. A szeretetszolgálat az egyház hitelességének próbaköve. Ez a látásmód ma is aktuális: a diakónia csak akkor marad hiteles, ha szakmailag igényes és lelkileg alázatos, ha intézményi formát ölt, de nem válik intézménycentrikussá, ha szervezett, de nem felejti el Krisztusra mutató küldetését és személyes arcát.

Halálának harmincadik évfordulóján nem csupán személyére emlékezünk, hanem arra az életformára, amely a hitből fakadó szolgálatot a mindennapok döntéseiben élte meg. Az ő példája arra tanít, hogy a diakónia hivatás: az egyház lélegzete.

A Református Szeretetszolgálat közössége számára különös ajándék, hogy lánya, Csanády Andrásné Bodoky Ágnes személyes soraival enged bepillantást édesapja utolsó napjaiba és egész életének csendes szilárdságába, a békességbe és az Istenhez tartozás biztonságába. Fogadjuk levelét kézbe adott mécsesként: személyes emlékezés egy jelentős életműre, lelki iránytű a jelen szolgálatához. Ne csupán emlékét őrizzük, hanem azt a hitbeli tartást is, amelyből élete fakadt – hogy a ránk bízott szeretetszolgálat ma is tisztán, bátran és megalkuvás nélkül folytatódhassék!

Bodoky Richárd, édesapám 1996-ban a Szabolcs utcai Országos Gyógyintézeti Központ egyik pavilonjában halt meg. Sajnos én akkor egy korábban megkötött szerződés következtében Zürichben dolgoztam. Testvéreim elbeszélése alapján édesapám Isten iránti hálával, nagy békességben tért haza. Amikor Tamás öcsém fiával, a kis Tomival utoljára állt meg az ágya mellett, amelyet akkor már elkülönítettek a terem többi részétől, édesapánk már csak időnként tért magához. Az egyik utolsó ilyen alkalommal lehúzta a fejüket magához, és megáldotta őket. Ezt a vonását: az Istenhez tartozás biztonságát szeretném kiemelni. Ez segítette a II. világháború éveiben is, amikor a sok viszontagság közepette különösen nagy szükség volt bátorságra és bölcsességre.

Édesapám édesanyja, a Svájci Diakonisszaintézetből Magyarországra jövő Vischer Martha (1874–1933), és édesapja, a hitoktató Biberauer Richárd (1872–1939) hosszú várakozás után nagy örömmel fogadta első gyermekét. A kis Richárdot nagy szeretettel óvták, nevelték és neveltették. Ez a szeretetteljes közeg tette alkalmassá arra, hogy maga is ezt a szeretetet adja tovább családjának és az arra rászoruló árváknak, kiszolgáltatottaknak. Így vált a diakónia, a szeretetszolgálat létrehozójává és tudósává (Anyaházi diakónia az egyházban, Budapest, Sylvester Rt., 1942).

A történelem őt sem kímélte, egyháza kirekesztette, ez sok nehézséget és keserűséget okozott neki. A nehéz időkön átsegítette kiváló nyelvérzéke, a kultúra iránti olthatatlan érdeklődése és írói adottsága, ezek sokak számára szereztek örömet. Neki és családjának is fontos támaszt jelentett a sok áldozatot vállaló öccse és annak családja, továbbá más rokonai, segítői és barátai. Itthon, Magyarországon nem mindig könnyű, de boldog életet élt. Számára a szeretetszolgálati munka legfontosabb vonása a megalkuvás nélküli korrektség volt. Halálának harmincadik évfordulóján erre igyekezzünk, és arra, hogy ne csak emlékét, de hitét is megőrizzük!