Lelkészcsaládban nőtt fel. Mindig is követni akarta édesapját ezen a pályán?

Most, ha visszagondolok, már látom, hogy ez volt az utam. Eleinte nagyon ódzkodtam a gondolattól, mert lelkészgyerekként láttam, mi mindennel jár a szolgálat, de az Úristen addig-addig vezetett, míg ide jutottam. Teológiát is azért tanultam, mert rendkívül érdekelt maga a tudomány, de azt, hogy gyülekezeti lelkész szeretnék lenni, a legelső karácsonyi legációm után éreztem. A szószékről lejőve tudatosult bennem ez az elhívás. Hiába menekültem eleinte, most már hálás vagyok, hogy ebbe a családba születtem, és hogy e hivatás felé terelt az Isten.

Az édesapja mellett is szolgált. Hogyan élte meg, hogy együtt dolgoztak?

Rengeteget tanultam mellette, és alig volt köztünk súrlódás. Szokták mondani, nem mindig egészséges, ha valaki a saját apjánál segédlelkész, de én kifejezetten szerettem mellette szolgálni, abszolút nem nyomott el soha.

Pedig hasonlít a természetünk, de érdekes módon sosem veszekedtünk, megfértünk egymás mellett. Mindig remekül el tudta különíteni, mikor vagyok a fia, mikor a segédlelkésze, így nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, ő is sokszor említi, mennyire hiányzik neki az az időszak.

Mit gondol, mi manapság a legnagyobb feladata egy lelkésznek?

Szerintem manapság a lelkésznek sokoldalúnak kell lennie. A munka egyik legnagyobb része a menedzselés, az egyházközség életben és személyesen is. A másik pedig a pásztorkodás abban az értelemben, hogy az embereknek utat kell mutatni, hogyan, merre induljanak. Még kiemelném a magvetés fontosságát. Szerintem egy lelki közösség pásztora nem húzhatja ki magát a gyermekekkel való munka alól, főleg a mai világban, ahol sok család életében a vallás egyszerűen tabu. Már Jézus is azt mondta, hogy engedjük hozzá menni a gyermekeket, a XXI. században pedig különösen is fontossá vált, hogy a kicsik révén szólítsuk meg a világot. Egyre nagyobb a jelentősége annak, hogy a fiatalabb generáció hogyan éli meg és fejezi ki a hitét. Úgy gondolom, manapság meglehetősen jellemző, hogy befordultunk a saját világunkba, viszont ez nem vezet jóra, vállalnunk kell a gondolatainkat, a hitvallásunkat. Merjünk bátrak lenni, hiszen később ez terem majd gyümölcsöt.

Mi tartja meg akkor, amikor másokat kell erősítenie?

Az egyik Isten Lelke, a másik a kitartó imádság. Ezek mellett lényeges, hogy otthon a feleségemnek mindent elmondhatok, rengeteget segít. Ő reálisan lát engem és az ügyeket is, megnyugtat, meghallgat, tanácsot ad. Édesapámtól is bármikor kérdezhetek, tehát támogató családi háttér áll mögöttem, ami szerintem elengedhetetlen a jó szolgálathoz. Isten nem véletlenül adja a családot ajándékba. Minden lelkésznek meg kell becsülnie, ha megkapta ezt, használnia is kell.

Van-e olyan gyülekezeti történet, amely mélyen meg érintette, és még sokáig foglalkoztatta?

Balatonfőkajár és az itteni eklézsia különösen megszenvedte a második világháború borzalmait. A falu lakosságának nagy része gyakorlatilag elpusztult, mártírhalált halt az itteni lelkész és a lánya is, a gyülekezet mégis felállt és azóta is él. Nekem ez rendkívüli erőt ad, mindig elgondolkodtat, hogyan vezette az Úristen ezt a közösséget. A veszteségek után nemhogy eltűntek volna, hanem újra virágzásnak indultak. A mai napig az ő leszármazottaik töltik meg a templomot. A másik, hozzám közel álló történet: amikor idejöttem szolgálni, akkor tudtam meg, hogy az egyik felmenőm emelte ezt a templomot, amely az új otthonommá vált. A legjobban itt csodálkoztam rá arra, milyen kifürkészhetetlenek az Isten szándékai, aki Balatonfőkajárra küldött, ahová a tudtomon kívül ennyi szál fűz. Úgy jöttem haza, hogy nem is tudtam róla.