(Debreceni Protestáns Lap, XLVI. évf., 9. sz., 1926. február 27.)

S végül: gályarabjaink története s e történeten átsugárzó magasztos lelkisége azt is kiáltva igazolja, hogy az ő állhatatosságuk végső elemzésben nem volt sem „kálvinista” dac, sem „lutheránus” passzivitás, hanem valami, minden felekezeti, dogmatikai és hitvallási elkülönültségnél mélyebb, egységesebb, közös erő: az apostolok és a reformátorok egyenes lelki öröksége, az együgyű és tiszta evangéliumi hithűség.

Ma sokat, s talán a kelleténél is többet beszélünk mi, reformátusok a kálvinizmus lelki, világnézeti és történelmi fölényéről s […] evangélikus atyánkfiai is a lutheránizmuséról – de ha a gályarabjaink lelke csak egy pillanatra is megcsap bennünket, szégyenkezve kell bennünk elcsitulnia […] a sem nem tudományos, sem nem történelmi értékű versengésnek. A gályarabok egy része igen jó kálvinista, más része kitűnő lutheránus volt: de jaj lett volna Isten színe előtt úgy nekik, […] hogyha kálvinizmusuk, illetőleg lutheránizmusuk egyéb lett volna a számukra, mint út az evangélium Krisztusához, az egyetlen és tökéletes Idvezítőhöz, aki mellett bizonyságot kellett tenniük.

Vagy mi történt volna, ha a református Ruyter csak a református gályaraboknak oldja vala le a láncait, ha a református Svájc és Hollandia csak a reformátusokat fogadja vala közülük a keblére? Állna-é előttünk akkor ez a nagy, szabadító cselekedet ma úgy, ahogyan áll a maga tiszta, folttalan, sakramentális fényében?

A magyar evangéliumi protestánsoknak – s bizony nem csak a magyaroknak – tehát többek között azt is meg kell és meg lehet tanulniok a gályarabok történetéből, hogy egymást soha és semmiféle körülmények között, főként pedig semmiféle, még oly tetszetős és patinás jelszó kedvéért se vigyék gályára. Nem tudom, hogy éppen a jelen pillanatban vajon nem ez-é a legnagyobb és legimperativusabb tanulsága számunkra e nagy évfordulónak?