Istentiszteletre indultunk, még hideg volt az autóban, fázósan gubbasztottam az anyósülésen. Nincs messze tőlünk a templom, negyedóra alatt el lehet sétálni odáig, de amikor az időjárás nem barátságos, és a felkelés is nehezebben sikerül, az ember inkább a kényelmesebb utazási módot választja. Már aki megteheti, hogy autóba ül.

Éppen az üléskárpit tisztításának fortélyain elmélkedtem, amikor elhaladtunk a buszmegálló mellett. Csak egy ember állt ott, tetőtől talpig jól bebugyolálva várakozott. Mindig figyelem, ki toporog a megállóban, hátha valamelyik gyülekezeti tagunk az, akinek fel lehet ajánlani, hogy elvisszük magunkkal. A férfi azonban nem volt ismerős. Amennyire meg tudtam állapítani néhány másodperc alatt, hajléktalannak nézett ki, legalábbis eléggé ápolatlannak tűnt a külseje. Egyszóval nem az a személy volt, akit az ember szívesen beinvitálna a kocsijába.

Ez is volt az első gondolatom, hogy „na, őt nem szívesen vinném el, biztosan ki kellene utána tisztítani az ülést…” „Büdös is lehet, utána napokig ki sem szellőzne az autó.” Aztán megérkeztünk a templomba, ahol teli torokból énekeltem: „Ó, irgalmas Isten, / Én könyörgésemben / Füledet hozzám hajtsad; / Ó, igen jó Isten, / Minden szükségemben / Áldásod szaporítsad.”

Minél többször eszembe jut ez a jelenet, annál jobban szégyellem magam. Nem azért, mert úgy érzem, hogy mindenképpen fel kellett volna vennünk az autóba azt az embert. Valószínűleg nem is volt szüksége rá. Hanem azért, mert egykor én is voltam lelkileg hajléktalan és hitemben ápolatlan… És Isten megállt mellettem, felvett, sőt, még ennél is többet tett: elvitt a házába, megmosdatott, meggyógyított, gondoskodott rólam. Én meg kérem, várom az áldást – megtapasztalva, hogy Isten nem személyválogató, és nem az érdemeim szerint bánik velem –, és közben válogatok? Már előre, gondolatban szelektálom az embereket, hogy ki „méltó” a segítségemre, és ki nem?

Őszintén felnézek rád, kedves Testvérem, ha neked még sohasem volt ilyen dilemmád, és mindig gondolkodás nélkül segítettél azoknak is, akik visszataszítók és megvetettek. Úgy, mint a példázatbeli irgalmas samaritánus, akit biztosan nem zavart, hogy az úton talált megvert ember összevérezi a ruháját és a többi holmiját, amikor felküszködi őt a szamarára. Még az is lehet, hogy koldus volt a pórul járt férfi, rongyos kéregető, aki mellett a szaga miatt alig lehetett megmaradni a vendégfogadóhoz vezető úton. De a jó szándékú samáriai még ezt is elviselte, mert nem akarta otthagyni embertársát meghalni az útszélen.

Könnyű szeretni a samaritánus történetét, de gyakorolni az irgalmasságot nem mindig olyan egyszerű, mint beszélni róla. Kérjünk Istentől nyitott szemeket meglátni a szükséget, és nyitott szívet, hogy ne menjük el a segítségre szorulók mellett!