A szabadság őrvárosa

Előfizetek

„E tősgyökeres magyar város köréből fog Magyarország megmentetni és nemzeti szabadságunk biztosíttatni” – írja Kossuth Lajos kiáltványában a cívisváros jelentőségéről. A Debreceni Református Kollégium és a Tiszántúli Református Egyházkerület az 1848–49-es forradalom és szabadságharc meghatározó eseményeinek színterévé vált, s azóta a történelmi emlékezet kiemelt helyszínévé is. Ha elhaladunk a Nagytemplom előtti tér Kossuth-szobra mellett, majd fellépdelünk a Kollégium több évszázados, bárdolatlan falépcsőin, és tekintetünkkel Gáborjáni Szabó Kálmán a szabadságharc eseményeit megörökítő lépcsőházi freskóit pásztázzuk, óhatatlanul elfog minket az az érzés – amely az Oratóriumba lépve felemelő élménnyé teljesedik –, hogy itt valóban megállt az idő. Vendéglátóm, Gáborjáni Szabó Botond egykori közgyűjteményi igazgató hangsúlyozza, hogy e nemzeti zarándokhelyen szinte minden változatlan 1849 óta. Ami változott, az éppen a szabadságharcra emlékeztet: a freskók, a diák nemzetőrök két zászlaja, a többi relikvia és az alsóházi képviselők ülőhelyeit jelölő számos réz névtábla, amelyek kézzel fogható közelségbe hozzák 1848 és 1849 debreceni eseményeit. Aki veszi a fáradságot, hogy ide elzarándokoljon, Isten iránti hálával, hazafias érzésekkel és a nemzetért dobogó szívvel térhet haza.


A reformkor eszméi mélyen érintették a kálvinista szellemiségű várost. Milyen jelei mutatkoznak ennek?

A cívisközösség már 1845-ben kifejezte érzéseit: Wesselényi Miklós és Vörösmarty Mihály látogatásakor, valamint Deák Ferenc díszpolgárrá avatásakor hatszáz demonstráló vonult fel fáklyákkal. A reformeszmék fórumává a polgárság társadalmi életének teret adó két debreceni kaszinó vált, a legaktívabbnak természetszerűleg az ifjúság bizonyult. Az iskolavárosba negyven vármegyéből érkezett a kollégium félezres, közügyek iránt is fogékony diáksága.

Gáborjáni Szabó Botond nyugalmazott gyűjteményigazgató az Oratórium előtt berendezett állandó kiállításnál Fotó: Zelenka Attila

Az egyházkerület tanárainak és lelkészeinek száma meghaladta a másfél ezret, a tiszántúli iskolákban összesen ötvenötezren tanultak. A debreceni sajtó 1849-ben élte virágkorát: nyolc helyi – illetve később Pestről idetelepedő – sajtóterméken át a hat- és tizenhatezer példány között nyomtatott prédikációktól kezdve egészen a ponyvairodalomig számos kiadvány tájékoztatta a város és a tágabb régió különböző igényű olvasóközönségét.

Milyen visszhangot kaptak itt a márciusi követelések?

Az 1848. március 15-én kitört forradalom híre szélsebesen jutott el Pestről az ország minden szegletébe – így három nappal később az akkor mintegy kilencvenöt százalékban református Debrecenbe is. A 12 pont első változatát Irinyi József egykori debreceni diák vetette papírra, az általunk ismert végleges formát pedig Jókai Mór szerkesztette meg. A március 19-én tartott városi közgyűlés magáénak ismerte el a kiáltványt, Kossuthot pedig díszpolgárrá választotta. Az egyházkerület tízpontos levelében a lelkiismereti szabadságot, a felekezetek közötti egyenlőséget, valamint a protestáns tábori lelkészség kiterjesztését kérte az országos rendektől. Nyilvánvaló hatását a vallásszabadságról szóló 1848. évi XX. törvénycikk szövegében is felfedezhetjük.

Mi jellemezte a helyi közszereplők megnyilvánulásait?

Lelkesedés és józanság. Révész Bálint professzor a március 22-ére egybehívott egyházkerületi közgyűlésen a szabadság, egyenlőség és testvériesség jegyében köszöntötte a jelen lévő ifjúságot. A majdani püspök – több társával együtt – a protestánsok vallási sérelmeit a „három évszázados folytonos szenvedés” gondolatával összegezte. E kifejezés református adalékként szó szerint visszaköszön a Függetlenségi nyilatkozatban, amelyet Kossuth, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke fogalmazott meg.

Gáborjáni Szabó Kálmán e freskója a Függetlenségi nyilatkozat 1849. április 13-i elfogadását örökíti meg: a kompozíció középpontjában Kossuth Lajos áll, kezében a nyilatkozat szövegével Fotó: Zelenka Attila

Révész Bálint, a későbbi nemzetőr százados a diákokat a nemzetőrségbe való belépésre buzdította, kezdetben ugyanakkor az uralkodó és az alkotmány iránti hűség megőrzésére is intette őket. A történések jelentőségét többen a honfoglaláséhoz mérték. Az akadémiai tagozat csaknem ötszáz fős ifjúsága végül március 26-án bonthatott ünnepélyesen zászlót. A fiatalok példáját követve több mint ezer vagyonos polgárból nemzetőrség szerveződött. Az ez év szeptemberében toborzott önkéntesek – a kalapjukba tűzött szalagról elhíresült veres pántlikások – Arad környékén védték a „kilenc felől fenyegetett hont”. A kamarilla által fellázított nemzetiségek támadásainak megfékezésére élükön Könyves Tóth Mihállyal, „Kossuth papjával” és egy segédlelkész zászlóssal vonultak.

A szabadságharc fontosabb, debreceni vonatkozású eseményei:

1848. március 18. – a pesti forradalom híre eljut Debrecenbe; március 19. – az egyházkerület megfogalmazza tízpontos kérelemlevelét; március 22. – Révész Bálint professzor lelkesítő beszédet tart; március 26. – zászlót bont a kollégiumi nemzetőrség; december 31. – az országgyűlés Debrecenbe helyezi át székhelyét.

1849. január 7. – Kossuth Lajos megérkezik Debrecenbe; január 9. – a képviselőház május 31-ig az Oratóriumban ülésezik; április 14. – az országgyűlés a Nagytemplomban kimondja a Habsburg-ház trónfosztását, Kossuthot kormányzó-elnökké választják; május 1. – megalakul a Szemere-kormány; augusztus–szeptember – Debrecen orosz megszállás alá kerül.

A szabadságharc 150. évfordulójára – mint írja: „a teljesség reménye nélkül” – négyszáz nevet tartalmazó jegyzéket állított össze azokról, akik egykori vagy épp 1848-ban a padokban ülő kollégiumi diákként a szabadságharc ügyét szolgálták. Milyen konkrét szerepet játszottak a Kollégium diákjai és tanárai a szabadságharc idején?

A felső tagozat öt-hatszáz fős diáksága nem egyetlen elitcsapatban szolgált, hiszen számos helyszínen számítottak rájuk: a matematikában jártas hallgatók rendszerint tüzérként teljesítettek szolgálatot. A Bem József seregében az ütegeknél állók jelentős szerepet játszottak a híres piski ütközetben is. A források szerint a debreceni és pataki tanulók, valamint színészek a legnehezebb helyzetekben őrizték a morált: azaz esőben és fagyban is lelkesítették a csapatokat. Mások nem fegyvert, hanem tollat ragadva, esetleg képviselőként vagy minisztériumi tisztségviselőként küzdöttek.

Gáborjáni Szabó Botond: – A diákság mellett a kollégium tanárai is zászló alá álltak Fotó: Zelenka Attila

Kedves Olvasó!

A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!