Hogyan került jelnyelvi tolmácsként kapcsolatba a református közeggel?

Úgy gondolom, ennél a szakmánál előny, ha valaki olyan háttérből származik, ahonnan eleve magával hozza az anyanyelvi szintű jelnyelvtudást. Ehhez képest én hátrányból indultam, hiszen a családban egyáltalán nem volt ilyen nehézséggel élő rokon, sokszor éreztem is úgy, hogy nehezebben haladok a többiekhez képest. Akkor tapasztaltam meg, mennyit jelent a hívő siketek támogatása, amikor gyakorlatom során elkezdtem istentiszteleteket és miséket tolmácsolni. Úgy tartják, hogy ezek a közösségek nehezen fogadnak el új tolmácsokat, különösen olyanokat, akiket semmilyen kapcsolat által nem ismernek.

Ezzel szemben a vallásos hallássérültek türelmesek voltak velem, ha valamit hibásan jeleltem, finoman javítottak. Ez a hozzáállás segített és megerősített abban, hogy a pályán maradjak. Olyan közösség részévé váltam, amelyben a szakmám nem pusztán segítő foglalkozás: kölcsönösségen alapul a munkám. Nekik köszönhetem, hogy ma is tolmácsként dolgozom.

Milyen nehézségekbe ütköznek a tolmácsok, ha egyházi szöveget, imát kell fordítaniuk?

A disszertációmban azért kezdtem el az egyházi jelek módszeres gyűjtését, mert azt tapasztaltam, sok tolmács nem mer egyházi megbízást vállalni. Ennek egyik fő oka, hogy ez a terület speciális jelkincset igényel. Ráadásul felekezetenként egy-egy szót, kifejezést másképp kell jelelni. Előfordulhat, hogy ugyanarra a fogalomra három-négy, akár öt változat is létezik attól függően, hogy az adott közösség melyiket használja. Sok tolmács nem vallásos, márpedig félrefordítást okozhat, ha nem ismeri az adott felekezet sajátos jeleit. Éppen ezért tartom olyan lényegesnek ezek csokorba szedését és összefoglalását egy jól használható szótárban.

Nemcsak a fordítók munkáját segítenénk ezzel, hanem az egyházak közötti egységet, megértést is erősítenénk. Emellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a siket közösségeken belül is előfordulhatnak fogalmi hiányosságok bizonyos egyházi, teológiai kifejezések esetében. Sürgető követelmény, hogy valóban „egy nyelvet beszéljünk”: mind a hallássérültek, mind a tolmácsok értsék a kifejezések tartalmát és a hozzájuk kapcsolódó jeleket. Ezt a célt szolgálná az a bibliai foglalkozássorozat is, amelybe a résztvevőket aktívan bevonva, közösen alakítanánk ki és pontosítanánk a használatos jeleket.

Milyen különbséget jelent halló családba születni siketként vagy többgenerációs siket családban felnőni?

Az ilyen nehézséggel élők pszichológiai fejlődését és életútját vizsgálva azt látjuk, hogy körülbelül a kilencven százalékuk halló családba születik. Az egyik legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy ebben az esetben a szülő és gyermek között a kezdetektől nincs közös beszélt anyanyelv, ez a hiány pedig meghatározó a későbbi fejlődés szempontjából.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a siketség megítélésében máig különböző szemléletek léteznek egymás mellett. Az egyik szerint a hallássérült emberek kulturális, nyelvi kisebbséget alkotnak, és maguk az érintettek is ezt a megközelítést részesítik előnyben. A másik az orvosi megközelítés, amely a siketséget gyógyítandó, felszámolandó állapotként kezeli – ezt a nem halló közösség jelentős része sértőnek érzi az identitására nézve. Amikor egy halló szülőpárnak siket gyermeke születik, az első reakció általában az, hogy orvoshoz fordulnak. A kivizsgálás sokszor hosszadalmas, előfordul, hogy egy kicsit hat–hét éves koráig vizsgálnak, eközben még mindig nincs meg a stabil nyelvi alapja. Ez a bizonytalanság késleltetheti az érzelmi érést és a kognitív fejlődést egyaránt.

A korábbi generációk azt a szakmai tanácsot kapták, hogy „majd megműtik” a kislányukat, kisfiukat, vagy „a hangképzés oktatását és a szájról olvasást előtérbe helyezve meggyógyítják”, ezért a szülők ne tanulják meg a jelnyelvet, mert az állítólag akadályozná a gyermek későbbi beszédtanulását. Bár ez a szemlélet ma már visszaszorulóban van, a hatása még érzékelhető. A probléma az, hogy ha egy gyermeknek nincs számottevő hallásmaradványa, sohasem fog úgy beszélni, mint a többség, hiszen nem hallja vissza magát, amikor beszél, nem tudja ellenőrizni a kiejtését. Ha közben jelnyelvi alapot sem kap, lényegében nyelvi közeg nélkül nő fel. Egy négy–öt éves kisgyermek esetében ez hatalmas lemaradást eredményez, hiszen ebben az életkorban kezd el megismerkedni a környezetével. Folyamatosan kérdez, érdeklődik, ezek alapján épül a gondolkodása.