Kiterjesztésünkként értelmezhető öltözékünk megjeleníti az életkorunkat, a testméretünket, a kultúránkat és az életmódunkat – vagy éppen leplezi. Az öltözködéspszichológia is megerősíteni látszik: a kirívó, a megszokottól elütő viselet, valamint az indokolatlan mértékű kiadások tünetértékűek lehetnek. Az is beszédes, hogy egy önmagát kereső ember mit nem hajlandó (már vagy még) felvenni. A ruhavásárlás vagy a szekrényünk rendezgetése egyúttal önismereti munka. Azonosulhatunk azok megbízhatóságra, kényelemre és állandóságra törekvő igényével is, akik nem kívánnak ilyen kérdésekkel foglalkozni, és legszívesebben mindig ugyanazt az öltözetet viselnék.

Szorongásunk forrása azonban nem a divat és a dresszkódok követelményeinek való meg nem felelés, hanem belső sebzettségünk és elégtelenségérzetünk. Ezen a ponton a kérdés új megvilágításba kerül: már nem pusztán külső, változó normákról, hanem az egyetemes emberi lélekről van szó – ezért ebben is a Szentírás igazíthat el minket.

AZ ELSŐ ÖLTÖZÉKÜNK

Életünk során a mezítelenség tapasztalata újabb és újabb jelentésekkel telítődik: kisgyermekként az ártatlanságot, házastársunk előtt az intimitást és sebezhetőséget, betegen pedig a kiszolgáltatottságot éljük meg általa. Méltóságérzetünk alapja, hogy mások – akaratunk ellenére – nem láthatják fedetlenségünket.

Kiskorunktól belénk ivódik: nem illő mások előtt hiányos öltözékben megjelenni, vagy másokat így látni. Ősi vágyunk ennek elkerülésére azonban több puszta kulturális beidegződésnél: szorosan összekapcsolódik a megszégyenüléstől és nevetségessé válástól való félelemmel.

Ezért érezzük: ez csak „házon belülre” tartozik. A gyermeki ártatlanság önfeledtségét az első ember is az atyai ház biztonságában élhette át. A bűneset óta azonban e védettségből kikerülve nem tudjuk elfedezni a bennünket mardosó szégyent.

Isten sem azért készített ruhát – afféle második bőrt – az emberpárnak, hogy elnyomja a lelkiismeretüket, hanem mert gondviselő szeretete nem engedhette meg, hogy ki legyenek szolgáltatva a természet viszontagságainak. De tette ennél mélyebb jelentést is hordoz. Isten nem mondja azt, hogy „ne érezzetek szégyent”, és nem relativizálja az ember állapotát sem: a bűn következménye valós, így a szégyen is. A ruha tehát nem elfedi, hanem jelzi és egyben kezeli ezt az állapotot. Ugyanakkor az is beszédes, hogy a bőrruha elkészítéséhez áldozatra volt szükség: egy élet árán történik meg a befedezés. Ez az első, még csak sejtetett utalás arra, hogy az ember valódi befedezése nem történhet következmények nélkül.

A Teremtő később sem szűnt meg gondoskodni népéről: a pusztai vándorlás negyven éve alatt egyetlen ruha vagy saru sem használódott el (5Móz 29,4). Az idegen udvarokban szolgáló József, Dániel vagy Mordokaj felemelkedése pedig – hűségük jutalmaként – egy-egy ajándékba kapott új ruhával pecsételődött meg.

Fizikai befedezettségünk azonban nem feltétlenül jár együtt a lelkivel: megmaradhat mezítelenségérzetünk. Egy-egy mélyreható beszélgetés, az igazság napvilágra kerülése vagy sebeink feltépése során átélhetjük, hogy szinte elviselhetőbb lenne testi értelemben kiszolgáltatottnak lenni. Még legbizalmasabb kapcsolatainkban sem magától értetődő a teljes sebezhetőség vállalása: félünk, hogy a másik visszaél azzal, amit megmutatunk magunkból.

ÁLRUHÁINK

Mindannyian ismerünk köpönyegforgatókat, a megtévesztés és mások kihasználásának mestereit. Mi magunk is próbálgatjuk az álarcöltést: a külcsín megváltoztatásával igyekszünk alakítani magunk körül a valóságot. Céljaink érdekében szeretnénk többnek mutatni – és érezni – magunkat, vagy éppen így menekülünk a felelősség elől. Évezredekkel ezelőtt sem volt ez másként: Jákób testvérbátyja ruháját felöltve szerezte meg az elsőszülöttségi áldást, Saul pedig álruhában keresett fel egy halottidézőt.

Előfordul, hogy magunkat is megcsaljuk: külső viseletünk identitásunk részévé válik. A lelkészi palásttól, az orvosi köpenytől vagy uniformisunktól nehéz megszabadulni. Egy apró hiba – egy leeső gomb vagy egy szakadás – azonban leleplezheti, mennyire törékeny ez az identitás.

Az ismert tanmesében a hiúságánál fogva megvezetett, népe előtt vonuló császár nem hajlandó beismerni, hogy meztelen. Az Isten előtti leplezetlenségünk tagadása azonban ennél is súlyosabb következményekkel jár, mert „mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk” (Zsid 4,13). Ez a felismerés egyszerre fájdalmas és felszabadító: a szenttel való találkozás leleplez, ugyanakkor megszabadít a szerepjátszás kényszerétől.