Amikor filmet nézünk, akkor találjuk izgalmasnak, ha nem tudjuk előre megmondani, mi következik, mert az alkotók egy lépéssel mindig előttünk járnak, és a kiszámíthatóhoz képest másfelé fordítják a történetet. Az ilyen filmek lekötik a figyelmünket. Egyszer. Mert ha már láttuk, a legtöbb esetben – hacsak nincs valami más jelentős értékük a mondanivaló, a képi megjelenítés, a szimbólumok, a párbeszédek terén – unalmassá válnak. Ismerjük a végét, nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk. Persze igazán mély mű esetén ez nem okoz gondot, mert újabb és újabb rétegeket fedezhetünk fel benne. Másodszorra azonban már ezt is másként nézzük, másra figyelünk.

Ez a gondolatkör foglalkoztat, ahogy a virágvasárnapon jár az eszem. Szeretnék a történetre figyelni, annak részleteiben elmerülni, szeretnék úgy gondolni erre az ünnepre, hogy annak öröme átjárhasson. Hogy ott lehessek gondolatban a tömeggel, és énekelhessem, kiálthassam: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Megjelenne ebben a saját életem személyes öröme, a társak jelenléte által a közösség és az egy akarat öröme, a leterített ruhák tapinthatósága, a por és a zaj, amely mégsem zavar, a sodrás. Benne lehetne – mert reformátusként szeretek így gondolkodni – az a tudat, hogy ezt már a zsoltár (118) is megírta, így írta meg, vagyis nemcsak a mostani tömeg részévé válok ebben a pillanatban, hanem a választott nép történetéhez is fokozottan megtapasztalható módon kapcsolódom. Áldott, aki jön az Úr nevében, mert vége a várakozásnak, mert valami nagyon hosszú, feszültségteli idő oldódik fel, évszázados ígéretek beteljesülésének lehetek személyesen tanúja.

De nem tudok így tekinteni rá, mert tudom, hová vezet az út, és hogyan válik indulattá és keserűséggé az öröm, a tömeg öröme. Ismerem a történet végét, és így már nem tudom a virágvasárnapi hódolatot önmagában nézni: az ideiglenességét, a pillanatnyiságát látom csupán.