Szeretnék a történetre figyelni, annak részleteiben elmerülni, szeretnék úgy gondolni erre az ünnepre, hogy annak öröme átjárhasson. Hogy ott lehessek gondolatban a tömeggel, és énekelhessem, kiálthassam: „Áldott, aki az Úr nevében jön!” Megjelenne ebben a saját életem személyes öröme, a társak jelenléte által a közösség és az egy akarat öröme, a leterített ruhák tapinthatósága, a por és a zaj, amely mégsem zavar, a sodrás.

Egymásban a „mást” és nem az „egyet” látjuk: tárggyá tesszük az egyszeriségében és egyediségében szerethetőt, amikor a tőlünk mint abszolút mércétől való eltérését bűnként látjuk és láttatjuk. Így végül a síróknak örülünk és az örülőktől sírunk. A húsvét utáni harmadik vasárnapon ebbe az emberi bűnös-torz világba kiált bele a 66. zsoltár: „Örvendj, egész föld, az Istennek!”