Felsődobsza hangja nagypénteken
Felsődobsza reformátussága mára jóval kisebb létszámú az évtizedekkel ezelőttihez képest, mégis ragaszkodnak ahhoz, hogy vasárnapról vasárnapra és az ünnepeken együtt álljanak meg Isten színe előtt. Riportunkban a főgondnok, egy presbiter és a lelkipásztor megszólalásai olyan gyülekezetet tárnak elénk, amelyben a szolgálat, a hagyományőrzés és az egymásra figyelés ma is természetes a mindennapokban. A húsvéti készülődésben különösen is láthatóvá válik, mit jelent egy kis közösség életében a megmaradás, a családi ünneplés és a reménység továbbadása.
Nagypénteken országos figyelem irányul a Felsődobszai Református Egyházközségre: a Kossuth rádió innen közvetíti az istentiszteletet. Egy kis abaúji község kap így kiemelkedő jelentőséget. Felsődobszán nem nagy létszámú, sok programmal működő közösség életébe pillanthatunk be, hanem olyan gyülekezetébe, amely kicsinysége ellenére ragaszkodik ahhoz, ami megtartja: a vasárnaphoz, az ünnepek rendjéhez, a szolgálathoz és egymáshoz. Gazsiné Vízi Éva lelkipásztor három szóval jellemzi magukat: kicsi, mégis életrevaló és életre igyekvő.
A VASÁRNAPNAK MEG KELL LENNIE
A felsődobszaiak mai helyzete sok szempontból ismerős lehet más kistelepülési egyházközségeknek is. Tímár Imre főgondnok emlékei szerint három évtizeddel ezelőtt még majdnem tele volt a templom, mára viszont az elhalálozások és az elvándorlás miatt jóval kevesebben maradtak. A fogyás azonban nem bénította meg a közösséget. Ahelyett, hogy a hiány vált volna meghatározóvá, Felsődobszán inkább azt keresték, miként lehet hűségesen továbbvinni azt, ami megmaradt.
Itt ma is súlya van a vasárnapnak. Gazsiné Vízi Éva arról beszél, hogy fel sem merülne: azért, mert kevesebben vannak, ritkábban tartsanak istentiszteletet. – Kis gyülekezet ez, mégis mindig ragaszkodott ahhoz, hogy minden vasárnap, minden ünnepben megtartsuk az alkalmakat. Fel nem merülne az, hogy mivel kevesen jövünk, ráérnénk kéthetente vagy havonta járni. Az a néhány ember, aki hűségesen megjelenik, mindig megvallja, ez neki milyen feltöltődés, kiindulási pont: az elmúló hét terheit leteszem, és erőt kérek a következőre – sorolja. A lelkipásztor szerint éppen ez a tíz-tizenöt ember tartja életben a közösséget azzal, hogy ragaszkodik ehhez a ritmushoz.
Ugyanezt a belső szükségletet fogalmazza meg egyszerűen Tímár Imre is, amikor ezt mondja: a szolgálatban azt szereti legjobban, hogy eljön a vasárnap, és mehet az Úr házába. Szavai mögött nemcsak személyes vallomás húzódik, hanem egy egész gyülekezeti valóság.
A vasárnapi istentisztelet itt lelki megnyugvást és feltöltődést jelent, de ugyanilyen fontos a találkozás is azokkal, akik hétről hétre elmennek. Ilyen kis helyen a rendszeres jelenlét, a közös ritmus különösen felértékelődik. Tímár Imre szavaival: – A megszokott arcokkal találkozik az ember, és azzal a tíz-tizenkét személlyel mindig tartja a kapcsolatot egyházon belül.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!