Kora reggel van. Az éjszaka még nem tűnt el egészen, de már eldőlt minden – még mielőtt kimondták volna. Jézust egyik helyről a másikra hurcolták: Annástól Kajafáshoz, ahol már összegyűltek az írástudók és a vének, majd hajnalban a nagytanács hivatalos ülésére, végül Pilátushoz.

Pedig mindennek megvolt a maga rendje, kialakult és ismert szabályrendszere. A zsidó törvények szerint tanúknak kellett volna megszólalniuk – hallgattak, és ezzel az eljárás egyik alapfeltétele is hiányzott. Időnek kellett volna eltelnie – nem hagyták. A határozatot meg kellett volna fontolni – nem történt meg.

Kivégzése előtt Jézus hat különböző tárgyaláson ment keresztül: három vallási, három pedig római hatóság előtt zajlott. A vallási per középpontjában egyetlen kérdés állt: kicsoda valójában Jézus? A Messiás? Isten Fia?

János evangéliuma megőrizte az Annás előtti előzetes kihallgatást, amelyről a többi evangélista nem számol be. Jézust először ehhez a korábbi főpaphoz vitték, aki a háttérből továbbra is irányította az eseményeket. Eközben Péter – ahogyan Jézus előre megmondta – háromszor is megtagadta őt. Kint a tagadás, bent pedig az a kihallgatás, amely már önmagában sértette a törvényt.

A szanhedrin éjszaka ült össze, és mindenáron próbált bizonyítékot találni Jézus ellen. Hamis tanúkat állítottak elő, de vallomásaik ellentmondtak egymásnak, így még a konstruált vádpont sem állt össze egységes egésszé. A templom lerombolásáról szóló állítását is felhasználták: János evangéliuma szerint itt a saját testére utalt, a hallgatóság azonban nem értette a képletes beszédet, ezért idézhették úgy a szavait, mintha valóban Jeruzsálem szent épületének elpusztítására gondolt volna.

Ekkor Kajafás közbelépett. Kétségbeesésében – mert a bírói szék egyre kényelmetlenebbé vált számára – eskü alá helyezte Jézust, és választ követelt. Közvetlenül tőle kérdezte meg, ő-e a Krisztus. Amikor Jézus kimondta: „Én vagyok” (ego eimi), ez elegendőnek bizonyult az elítéléshez. Ez a kijelentés döntött a sorsáról. Ez nem puszta válasz volt: az a név hangzott el, amellyel Isten maga mutatkozott be – az örökkévaló, önmagában létező Úr neve, amelyet Izráel különös tisztelettel őrzött.

Nem azért ítélték el, mert félreértették. Hanem mert nagyon is jól értették.

Ettől kezdve a per már nem is próbált jogszerűnek látszani: Jézust leköpdösték, megütötték, kigúnyolták és megalázták. Ilyen bánásmódot inkább a rómaiaktól várnánk. De mindez Izráel főpapjainak udvarában történt, a saját szemük láttára – és ez megmutatja, milyen messzire kerültek Istentől.

Jézust Pilátus elé hurcolták, ahol az ügy már politikai formát öltött: lázítja a népet, tiltja az adófizetést, királynak mondja magát. Pilátus azonban felismerte, hogy ezek a vádak nem állnak meg. Többször kijelentette: nem talál benne halálra méltó bűnt, és ezzel kimondta azt az igazságot, amelyet mégsem mert követni, ezért mégis tovább engedte az ügyet. Heródeshez küldte, majd visszavette – mintha időt akarna nyerni, vagy kibújni a felelősség alól, elkerülve azt a döntést, amelynek következményeit ő maga is látta.

Végül kompromisszumot keresett. A páska ünnepén szokás egy foglyot szabadon bocsátani, ezért felajánlotta Jézust. A tömeg azonban inkább Barabbást választotta – azt a felkelőt és gyilkost, aki valóban veszélyt jelentett a rendre. Pilátus megostoroztatta az elítéltet, talán abban reménykedve, hogy a szenvedés látványa elég lesz a tömeg lecsillapításához. Amikor a megkínzott embert a tömeg elé állította – „Íme, az ember!” –, szánalmat akart kelteni. De a kiabálás nem csendesedett, hanem még radikálisabbá vált: „Feszítsd meg!”

Pilátus még ekkor is próbálkozott, de végül a politikai zsarolás győzött: „Ha ezt az embert elengeded, nem vagy a császár barátja.” A helytartó tudta, mit jelent ez. Biztonsága érdekében engedett a nyomásnak, amely végül érvénytelenítette meggyőződését. Kezet mos, mintha ezzel megszabadulhatna a felelősségtől. Barabbást elengedi, Jézust pedig kiszolgáltatja a kereszthalálnak.

Elvezették Jézust, hogy megfeszítsék. De a történet nem ér véget itt. Az az éjszaka, amelyen minden eldőlt, nem a véget jelentette. A kereszt nem az utolsó szó. A sír nem maradt zárva. Jézus meghalt, de feltámadt.

Krisztus él – ezért van húsvét.