(13) „Így végezzen a pap engesztelést bármely vétkéért, amelyet ezek közül elkövetett, és akkor bocsánatot nyer.” (3Móz 5)

Már a vétekáldozatok leírásánál láthattuk, ami itt, a jóvátételi áldozatoknál is nagy hangsúlyt nyer: Isten az akarja, hogy népe tiszta és szent legyen. Ehhez az kell, hogy az egyház minden tagjának éber legyen a lelkiismerete. Nem szabad hagynunk, hogy figyelmünk ellankadása miatt felelőtlenül vétkezzünk – erről főleg a fejezet első fele tanít –, a tudatos vétkezés pedig (14–26) sürgősen jóvá teendő. Itt is azt láthatjuk, hogy a szegény ember szerény áldozata éppúgy hatásos, mint a jobb módú nagyobb áldozata. Ha ez így nincs is külön kimondva, arra figyelmezteti Isten újszövetségi népét, hogy az áldozaton túl az igaz megbánás és a jobbulási szándék a döntő. Az első szakaszban (1–6) sok az egészségügyi jellegű rendelkezés. Amikor tisztátalan emberi vagy állati maradványok érintését bünteti, akkor modern fogalmaink szerint a lehetséges fertőzésektől is óvja a népet. Ha ezt a vallásos rendelkezések közé osztja, az a korral magyarázható. Később látni fogjuk, hogy a lepra esetében a pap az egészségügyi hatóság szerepét is ellátta. Isten ezen a módon is óvta népét, adjunk hálát érte, és a magunk helyén hasonló felelősséggel viselkedjünk. Az Úr dolgával hűtlenül bánni (14–19) vagy a felebarátot megkárosítani már tudatos bűn. Itt már nem elég az áldozat, visszafizetési kötelezettség és valamennyi jóvátétel – az okozott kár ötöde – is él. Ez természetes. Ami vigasztaló, hogy az áldozat bemutatása mellett – ami magába foglalja a bűnbánatot – mindkét alkalommal ott áll: „és akkor bocsánatot nyer” (18–26).

Jn 20,1–10

RÉ 501

(6) „A tüzet állandóan tartsák égve az oltáron: nem szabad annak kialudnia!” (3Móz 6)

Szent komolyság jellemzi a papi szolgálatot. Erről beszélnek a különböző külsőségek: milyen ruhát visel, mikor kell átöltöznie, hogyan helyezze el az oltár hamuját, ügyeljen a tűzre, hogy ki ne aludjék. Ha valljuk keresztyén hitünkben, hogy minden hívő ember pap, akkor ez minket is erre a szent komolyságra kötelez. Meg arra az éberségre is, hogy a tüzet nem szabad hagyni kialudni. A szolgálatunk folyamatos. Valami keveset a papok díjazásáról is mond, amikor arról beszél, hogy az áldozatból mennyit ehetnek meg ők. Persze nem ez volt az összes jövedelmük. Ez csak jelzés arról, hogy Isten gondot visel a neki szolgálókról. Az is világos, hogy a saját ételáldozatukból semmit sem ehetnek meg (12–16). A fejezet utolsó versei újabb figyelmeztetést tartalmaznak a vér szentségére vonatkozóan.

Jn 20,11–18

RÉ 518

(35) „Ez Áronnak és fiainak a részesedése az Úr tűzáldozataiból…” (3Móz 7)

A papi jövedelemről most többet tudunk meg, mint az előző fejezetekből, bár itt is lényeges hangsúlyoznunk, hogy nem ennyi a papok egész javadalma. Amit tudnunk kell, hogy Isten tisztességesen ellátta őket, anyagi szükség nem lehetett a szolgálat akadálya. Amikor megszaporodott a munkájuk (több áldozatot kellett bemutatni), a részesedés révén a jövedelmük is nőtt. Számunkra idegen világ a sok aprólékos leírás: mikor, miből, mennyit, hol és kinek lehet elfogyasztani. De egy lényegeset megtanulhatunk belőle: aki a szent szolgálatból él, annak szent felelősséggel kell élnie a kapott javakkal. Ez pedig ma már nem csak a papokra vonatkozik. A templom nem hasonlított a mi gyülekezési helyünkre. Ott állatokat vágtak le, égettek el, tüzelőt tároltak, főztek, ettek, és mindezek hulladékát eltakarították. És mégis ez az egész mind istentisztelet volt. Ha mi azt valljuk, hogy egész életünknek, hétköznapi munkánknak is az Úr dicsőségét kell szolgálnia, akkor már nem is olyan idegen ez a sok – első pillanatra számunkra fölöslegesnek látszó – rendelkezés. Végül van a fejezetben néhány egészségügyi előírás. Egy bizonyos határidőn túl nem szabad a húsételt vagy tisztátalan dologgal érintkezésbe került ételt megenni. Ha a korabeli higiéniai viszonyokra, az óriási fertőzési veszélyre gondolunk, ezek igen fontosak voltak. Vallási rendelkezésként szigorúbb volt a betartásuk, betartatásuk. Ezekben is az Úr népe iránti óvó szeretetét dicsérhetjük.

Jn 20,19–23

RÉ 507

(36) „Áron és fiai megtették mindazt, amit az Úr parancsolt Mózes által.” (3Móz 8)

Az ősatyák maguk mutatták be az áldozatot, ők voltak a család papjai. Később már külön személyt fogadtak föl erre. A bírák idején egy Míká nevű ember (Bír 17) először a saját fiát, majd egy arra vetődő lévitát tett meg papjának. Ez persze azokban a zavaros időkben történt. Közben már állt Isten háza Silóban (Bír 18,31), ennek egyik főpapjaként szolgált Éli (1Sám 1–4). A főpapi tisztség egyidős Izráel néppé alakulásával. Amikor menekült családból, majd fogságban egymás mellett élő törzsek laza szövetségéből néppé váltak, mégpedig Isten népévé, mert ő elfogadta őket, szövetséget kötött velük, akkor lett (fő)papjuk. A tisztség láthatóan öröklődött: Áronnal együtt kenték föl a fiait is. Mi azt valljuk, hogy Isten népének minden tagja pap. Mégis szükségünk van olyan lelkipásztorokra, akik teljes idejükben végzik a bizonyságtétel, lelkigondozás szolgálatát. Imádkozzunk értük!

Jn 20,24–31

RÉ 516

(24) „Amikor látta ezt az egész nép, felujjongott, és arcra borult.” (3Móz 9)

Mózes ezekben a történetekben nem főnökként, világi vezetőként szerepel, hanem prófétaként, aki hallja Isten akaratát, és azt továbbítja (8,1). Fölkenték a papokat, most megindul a szolgálatuk. Nagyon lényeges: Áron előbb magáért mutat be áldozatot – „odajárult Áron az oltárhoz, és levágta a saját vétekáldozatára szánt borjút” (8) –, csak azután a többiekért. Isten országában nincs kivételezett helyzet. Aki szolgál, tudatában kell lennie esendő voltának, és szolgálat előtt megvallania ezt az Úrnak. Az áldozati (bűnbánati) szolgálat után megáldja a népet, majd Mózessel együtt bemegy a kijelentés sátrába, vagyis Isten közvetlen közelébe. A sátor – később templom – ennek a jelképe volt. Ez is fontos a szolgálattevőnek: szolgálat után nem ellazulni kell, hanem Isten közelségét keresni. Az Úr csodával válaszol: megjelenik dicsősége, és az ő tüze emészti meg a neki szánt áldozatot. Ezt kikényszeríteni nem tudjuk, de imádkozhatunk érte, hogy fogadja kedvesen a szolgálatunkat.

Jn 21,1–14

RÉ 506

(1) „…idegen tűzzel áldoztak az Úr színe előtt…” (3Móz 10,1–7)

Lényeges: nem idegen istennek áldoztak, hanem az Úr színe elé járultak, meg nem engedett módon. Ma is fennáll a veszély, hogy meg nem engedett, idegen gondolatot keverünk a szolgálatunkba. Divatos keleti vallások gondolatait, a társadalom által erősen pártfogolt, de Isten Igéje által elítélt megállapításokat, cselekedeteket elegyítünk a tiszta tanításhoz. Pedig épp a hozzá közel állóktól várja el, hogy kizárólag az ő dicsőségét szolgálják: „Mózes így szólt Áronhoz: Erről beszélt az Úr, amikor azt mondta: A hozzám közel állókon mutatom meg, hogy szent vagyok, és az egész nép előtt, hogy dicsőséges vagyok! Áron némán hallgatott.” (3) Imádkoznunk kell nemcsak a saját egyházunk tisztaságáért, hanem az egész keresztyénségen belül azokért az egyházakért, amelyek hajlamosak az efféle engedményekre. Tudjuk, hogy a papoknak, különösen pedig a főpapoknak még közeli hozzátartozójuk holttestét sem volt szabad megérinteniük, ezért bízza Mózes a holttestek eltakarítását az unokatestvérekre. És mivel az apa, Áron, meg a testvérek, Eleázár és Ítámár szolgálatban álltak, még a gyász jeleit sem volt szabad viselniük, és a szent sátor környékét sem volt szabad elhagyniuk. Övéitől Isten néha nehéz dolgokat vár el, de ő az Úr.

Jn 21,15–19

RÉ 504

(13) „Ezt a parancsot kaptam.” (3Móz 10,8–20)

Fontos figyelmeztetés: szolgálat előtt tilos az alkohol fogyasztása (8–11). Több ez egyszerű figyelmeztetésnél, mert voltak kultuszok, amelyek művelői részegséggel hozták magukat olyan felajzott állapotba, amely hitük szerint az istenük tiszteletét jelentette. Az igaz Isten tisztelete gyökeresen más, hozzátartozik a tanítás is, ehhez pedig tiszta fej kell. A családtagokat semmi hátratétel nem éri két rokonuk súlyos bűne miatt. Ez látszik abból, ahogy Mózes kedvesen figyelmezteti őket a járandóságaikra. Ez sem volt természetes abban a világban. Ezért is teszi hozzá, hogy erre parancsot kapott (12–15). Fiak, lányok háborítatlanul élvezhetik a járandóságaikat. Lényeges a fejezet zárószakasza (16–20). Kettőjük közül Mózes az első, ő képviseli az Urat, akinek a nevében rendelkezéseket is ad. Valamiért szemrehányást tesz Áronnak, aki azt feleli, hogy az adott helyzetben az nem jogos. „Mózes igazat adott neki.” Ilyen egyszerű. Az igazság számít, nem a rang.

Jn 21,20–25

RÉ 823

(47) „Ennek alapján kell különbséget tenni a tisztátalan és tiszta között…” (3Móz 11)

Hosszú és bonyolult lista. Lehet találgatni, vallási vagy egészségügyi védelmet kívánt-e nyújtani Isten népének. Egyes ásatások szerint az azon a területen lakó pogány nép kedvenc áldozati állata volt a disznó, azért tilos az izráelitáknak, hogy véletlenül se tévedjenek vallási keveredésbe. Más esetekben olyan állatok fogyasztását tiltja, amelyeket a modern tudomány is károsnak tart és erősen tilt. Az biztos, hogy a zsidóságba erősen belegyökerezett ez a sok tilalom. Innen érthető Péter rémült tiltakozása, amikor látomásban elé ereszkedik egy csomó szigorúan tiltott állat, és felszólítást kap a megevésükre (ApCsel 10,7–16). Jézus azt mondta: nem az teszi tisztátalanná az embert, ami a száján bemegy (Mt 15,11). Ezzel feloldott bennünket az ételek közti vallási szelektálás kötelezettsége alól. Isten mai népének ennél sokkal fontosabb válogatnivalója akad: tiszta és tisztátalan gondolatok, vágyak, cselekedet között. Persze ez megvolt korábban is, de adja az Úr, hogy a nagyobb szabadságunk az egyik területen még buzgóbbá tegyen a valóban fontos terrénumokon. Emlékezzünk meg még Keresztelő Jánosról, aki egyebek mellett sáskával is táplálkozott. Ez az egyetlen engedélyezett rovar (20–23), bizonyos helyeken napjainkban is élnek vele.

Róm 1,1–7

RÉ 630

(4) „Még harminchárom napig maradjon otthon az anya…” (3Móz 12)

Ismét az egyik olyan rendelkezése az Úrnak, amellyel emberek egy csoportját, jelen esetben a szülő asszonyokat védi. Közismert tény, hogy erre a hét meg harminchárom napra szülés után szükségük van az asszonyoknak. De gondoljunk bele a korabeli asszonyok végtelenül kiszolgáltatott helyzetébe: mi lett volna velük egy türelmetlen, brutális férj mellett, ha az asszony nyugalmát nem védi a szigorú vallási előírás? Lány születése után ezek az idők kétszereződnek. Tudjuk, a fiú volt az értékes, vágyott szülött, még ha a lánynak szintén örültek is. Elképzelhető, hogy lány születése után az apának nagyon sürgős lett a következő megfoganás, hátha az meghozza a vágyott fiút. Ilyenkor az asszonynak jót tehetett a hosszabb pihenőidő. Végül a zárórendelkezés kapcsán emlékezzünk meg Jézus születétéről! Áldozatul bárányt, vagy ha nem telik, két gerlét vagy két galambot kellett az oltárra vinni (6). Nos, nekik nem tellett bárányra (Lk 2,24), Jézus szegény emberek gyermekeként jött a világra.

Róm 1,8–15

RÉ 830

(46) „Tisztátalan: elkülönítve lakjék, a táboron kívül legyen a lakása.” (3Móz 13,1–46)

A lepra szörnyű betegség. Undorító sebek, fájdalom, az ember élve szétrothad, elveszti a tagjait, és ebben az állapotban kell évekig élnie, amíg el nem érkezik a halál. Gyógyíthatatlan (volt a legutóbbi ideig) és fertőző. Érthető, hogy a társadalom erőteljesen védekezett. A leprás nem élhetett a lakott területen, külső megjelenésében is riasztónak kellett lennie, még kiáltani is kellett, hogy ne közelítsenek hozzá (45–46). Persze, így nem volt miből élnie, még az alamizsnát átvennie is nehézségekbe ütközött, ha nem mehetett közel az emberekhez. Úgy látszik, ezek a kitaszítottak valami közösségfélét alakítottak ki egymás között. Amikor az arámok fejvesztetten menekülnek, és érintetlenül hagyják hátra a táborukat Samáriánál, négy leprás veszi észre, láthatólag összhangban rabolnak az elhagyott javakból, és értesítik később a várost (2Kir 7,3–10). Jézust egy alkalommal tíz leprás együtt keresi föl (Lk 17,11kk). A sorsuk így is szörnyű volt, és erre ítélni őket rettenetes felelősséggel járt. Erre képezi a papokat ez a fejezet. Sokféle bőrbetegség támadta meg az embereket, ezért adatott a sok szabály, visszarendelés, nehogy tévedés történjék. Isten bölcsessége adott vallási jelleget ennek a tevékenységnek. Ez adta meg a kötelező erejét, működött olyan zavaros időkben is (háborús helyzet, belső viszályok), amikor az államhatalom tehetetlen lett volna. Ebben is az ő gondoskodó szeretete nyilvánul meg népe iránt. A hívők feladata ma a jó szabályok követése, az egészségügy támogatása, a nyomorúságba jutottak segítése minden területen. Adjunk hálát Istennek, ha valami jól történik nehéz helyzetekben!

Róm 1,16–17

RÉ 312

(59) „Ez a gyapjú- vagy lenruhán, vásznon, szöveten vagy bármilyen bőrholmin levő poklos kiütés törvénye…” (3Móz 13,47–59)

Ma már nem tudjuk, hányféle penész- és egyéb gomba, esetleg más károsodás támadhatta meg a különböző ruhaanyagokat. Bizonyára előfordultak köztük olyanok, amelyek rongálhatták az emberek egészségét. Látszik az óvatosság is, az illető ruha megsemmisítéséhez csak végső esetben folyamodtak, hiszen közepes módú vagy szegény embereknek ezzel érzékeny veszteséget okoztak. Adjon az Úr nekünk is felelősségteljes magatartást, ha hasonló döntési helyzetbe kerülünk a mi egészen más viszonyaink között!

Róm 1,18–32

RÉ 6

(2) „Ez a poklos emberre vonatkozó törvény, amikor megtisztul…” (3Móz 14,1–32)

Tudunk csodálatos gyógyításról, Elizeus meggyógyítja Naamánt (2Kir 5), Jézus többeket is meggyógyított, de gyógyszer a leprára nem volt, a spontán gyógyulásnak elenyésző a valószínűsége. Persze az is megtörténhetett, hogy minden óvatosság ellenére sem leprának bizonyult, amit annak ítéltek, így egy idő múlva megtisztult a beteg. Talán az esetek ritkaságával függ össze, hogy itt és a poklos ház megtisztulásában (49–51) különleges szertartást alkalmaztak. Ma már történik gyógyulás, mert van gyógyszer. A keresztyén missziók valamikor csak annyit tudtak tenni, hogy enyhítsék ezeknek a szerencsétleneknek a szenvedését. Fölkeresték őket távoli (és igen szegény) országokban. Hirdették a megváltást; élelmet, kötszert, takarót, ruhát adtak nekik, próbáltak valamit tenni a beteg szülők még egészséges gyermekeiért. A kiküldő országokban folyt a gyűjtés, akik pedig kiutaztak, életüket kockáztatták. Bizony, akadt köztük, aki maga is megkapta a leprát. Ma már gyógyszerre gyűjtenek a missziók – persze a többi segítség is szükséges –, felvilágosító munkát végeznek, plasztikai sebészek dolgoznak a torzulások helyreállításán, a gyógyultaknak munkalehetőség kell. Mindez rengeteg pénzbe kerül. Ezen túl azonban nagy kérdés, hogy a felépült emberekben megvan-e a hála az iránt az Isten iránt, aki emberek felhasználásával meggyógyította őket. Az igehirdetés folyik. A bibliai gyógyultak igen nagy áldozattal mutatták ki hálájukat. Hát a maiak? Amiért buzgón imádkozni kell, hogy a gyógyultak fogadják be azt az Urat, aki a kimenekedést küldte nekik. Itt pedig már magunknak is föltehetjük a kérdést: mennyire vagyunk hálásak, ha Isten valamiből megszabadít bennünket? Ráadásul tudnunk kell, hogy a leprások sokasága nem keresztyén országokban él, így a közöttük létrejövő kis zsenge gyülekezeteket egyre inkább gyanakodva nézik. Amint látjuk, ez a fejezet is bőven ad anyagot az imádkozásra.

Róm 2,1–10

RÉ 38

(54–55) „Ez a törvény vonatkozik […] a ruha és a ház poklosságára…” (3Móz 14,33–57)

Jóval később építettek az izráeliták házakat, de a rájuk vonatkozó törvény a Mózesnek és Áronnak adott kijelentés tekintélye alatt áll. A modern szigetelési eljárásokat természetesen nem ismerhették, mi pedig nem tudjuk, hol milyen összetevője volt a talajnak, amit a felszívódó víz magával vitt. Persze egyéb fertőzés is érhette a házat. Az őrködés ismét a papokra volt bízva, hiszen a jól megépített ház elvesztése megrendítette a családot. Többféle próbálkozást tettek a baj kiküszöbölésére; ha nem ment, le kellett rombolni a házat. Ma is tudunk olyan nedves, salétromos házakról, amelyek tönkreteszik a bennük lakók egészségét, életét. Ettől akarta megóvni Isten az övéit.

Róm 2,11–16

RÉ 757

(31) „Így óvjátok Izráel fiait a tisztátalanságtól, hogy meg ne haljanak…” (3Móz 15)

Az Ószövetség tanulmányozása hozzásegít bennünket az Újszövetség árnyaltabb megértéséhez. A vérfolyásos asszony tisztátalannak számított, és azzá tett mindent és mindenkit az érintésével (25–27). Egy ilyen nő keresett egyszer gyógyulást Jézusnál úgy, hogy titokban megérintette (Lk 8,42–48). Amikor Jézus leleplezi, remegve jön elő és tesz vallomást. Hogyne, hiszen a tolongó sokaságban sokakat megérintett, nem csak Jézust, ez mind tilos lett volna számára. Meggyógyul, Jézus is felmenti, de mi – a hátteret ismerve – annál nagyobbra becsüljük hitből fakadó remegő bátorságát. A fejezet egyébként megint vallási tekintély alá foglalt, azok által védett egészségügyi rendelkezéseket tartalmaz, mindenféle fertőzés elkerülésére. Felelőtlenek mi sem lehetünk, és hívő emberekként ügyelnünk kell mindannak betartására, amit a tudomány és a józan ész diktál ezen a területen, éppen azért, mert annak idején ezt az Úr parancsolta.

Róm 1,17–29

RÉ 473