Már őskori sziklarajzok is megörökítik, amint elődeink felmerészkednek a sziklafalakra, hogy kifosszák a vadméhek fészkeit. A méz sokáig nem egyszerű élelmiszer volt, hanem ritka, nagy becsben tartott kincs: édesítőszer, gyógyító anyag és tartósítható energiaforrás egyszerre.

A méhek „háziasítása” valójában sosem történt meg teljesen: bár az ókori Egyiptomtól kezdve készítettek kaptárokat, a méhek máig megőrizték a saját rendjüket, amelyhez az ember csak alkalmazkodhat. Egy-egy kaptárban tízezres nagyságrendű közösség él, minden egyede pontos feladattal: a dajkaméhek gondozzák a fiasítást, mások építik a lépeket, őrök vigyázzák a bejáratot, a gyűjtőméhek pedig virágról virágra járva hordják haza a nektárt és a virágport. Egyetlen méh élete során alig egy kiskanálnyi mézet gyűjt össze. Olyan rendszert alkotnak, amelynek működése évszázadok óta lenyűgözi az embert.

ÁBRÁM MÉHÉSZET

A miskolci Lévay József Református Gimnázium és Diákotthon korábbi igazgatója, Ábrám Tibor már több mint harminc éve foglalkozik méhekkel. A könyvek mellett még gyerekként, egy falusi parókián tanulta ezt a világot. Édesapja ugyanis lelkipásztorként méhészkedett, így a kaptárok, a pergetés illata, a vajas-mézes kenyér íze hozzátartozott a mindennapokhoz. Idővel a nagyvárosba költöztek, az emlékek azonban megmaradtak.