Honnan tudott a katasztrófáról?

A Szovjetunió hadilábon állt a hiteles tájékoztatással. A hivatalok úgy vélték, jobb, ha az emberek minél kevesebbet tudnak a körülöttük zajló világról, különösen a katasztrófákról. Egy hónappal később felhívott a técsői kórház igazgatója, a közvetlen munkahelyi vezetőm, és közölte: felsőbb utasításra Csernobilba vezényelnek egy asszisztenssel és egy sofőrrel, mert a helyzet sok orvost kíván. – Mit hallottál róla? Ott valahol valami történt – kérdezte. – Túl sokat nem, a térképen néztem meg, egyáltalán hol van. Szülővárosomtól ezerkétszáz kilométerre fekszik, nem messze Kijevtől – válaszoltam. De a parancs az parancs. Katonaviselt, fegyelmezett emberként tudtam: ez nem kérés. Készülve az útra, felhívtam az igazgatót: mit vigyek magammal? – Hány éve vagy főorvos? Akarsz még dolgozni? Akkor gondolkozz! – azzal letette a kagylót. Nem lettem okosabb. A legszükségesebbnek vélt orvosi eszközöket, némi gyógyszert, esőkabátot, sátrat, ponyvát csomagoltunk, és elindultunk az ismeretlenbe. A vörösbor egyes összetevőinek gyógyhatását ismertük, mégis a vodka győzött. Talán használhatjuk fertőtlenítésre…

Mit tapasztaltak az út folyamán?

Egyre kétségbeejtőbb tájakon haladtunk keresztül. Védőöltözetben mosták az utakat, a növényzeten is szemmel látható volt a pusztulás. Csernobilhoz közeledve katonai ellenőrzés után folytathattuk az utunkat. A fényképezőgépet elvették, mobiltelefon akkoriban nem létezett. Az egyik legsúlyosabban érintett városban, Pripjatyban még a madarak is másképp csicseregtek, a fák a tavaszi zöld ruhájukat vörösre cserélték. Embereket alig láttunk.

A nyomasztó hangulat lassan eluralkodott rajtunk. A második világháborús filmekben mutattak be ilyen képeket: a félig összetákolt házak előtt a lócákon hallgatag emberek bámultak maguk elé. Tiltótáblák mindenütt: mosakodni tilos, enni tilos! A pusztulás és a kilátástalanság horrorisztikus látványt rajzolt ki. Fogalmunk sem volt, hogyan cseppentünk ide, és mit tehetnénk a magunk szerény eszközeivel a felfoghatatlan méretű tragédiában. Több évtizedes ideggyógyászati orvoslás tapasztalatával az Úrhoz imádkoztam, mutasson nekünk kiutat, és adja áldását a szakmailag áldatlan küldetésre. Hajnali ötkor telefon ébresztett: Na, mennyit mértetek? Mint a klasszikus viccben: mi mennyi?

A Geiger–Müller számlálót azért sem használtuk, mert más mértékegység szerint mutatták az adatokat. Én eddig tankok, repülők, ágyúk szennyezettségét mértem, ráadásul ötvenszázalékos hibahatárral működött a technika. A röntgen és a milliröntgen átszámítását és a tényleges értékeket prózai módon határoztuk meg: ha Csernobil felől fújt a szél, 2 és 2,1-2,2 milliröntgennel számoltunk, ha megfordult a szél, már „csak” 1,8-1,9-es adatot tarthattunk elfogadhatónak. A fák Csernobil felé eső része barnás, vöröses színű volt, míg az ellenkező világosabbnak tűnt. Sok négyzetkilométeren megégett a növényzet, a moha tárolta a legtöbb radioaktív szennyeződést.

Mikor találkoztak először az atomrobbanás nyomaival?

Az atomerőművet övező tíz kilométert elnevezték 1-es zónának, mi annak határán, de már a 2-es zónában rendezkedtünk be. Félig kész iskolában kaptunk szállást: lószőr matraccal borított vaságyakon aludtunk, ágynemű helyett pufajkák szolgáltak. Az orvosi rendelőt a majdani WC-nek szánt helyiségben rendeztem be.