Miért vágyott kisgyermekek közé, noha általános iskolásokat taníthatott volna?

Nem jellemzett a tudatos pályaválasztás. Jó tanulóként a barátnőmmel elhatároztuk: a megyeszékhely egyik gimnáziumába jelentkezünk. A világ az angol nyelvet tartotta a legfontosabbnak, ezért írtuk be ebből az emelt szintű tagozatot. Hasonlóan adódott a folytatás a főiskolán. Időközben szíven ütött a felismerés, én valójában nem ezt szeretném! Kisgyermekek közé vágytam. Csak a hittudatosságom elmélyülése világított rá, Isten hol akar engem használni. Addig csupán azt tettem, amit – úgy gondoltam – a környezetem, a szüleim elvártak tőlem. Ahogy nekiláttam a második diplomám megszerzésének, megnyugodtam, otthon éreztem magam. Utána az egyik legnagyobb bölcsődében kaptam állást Nyíregyházán. Minden korábbi bizonytalanságomat eltörölte az Úr, és immár nagy lelkesedéssel gyakorlom a tényleg számomra rendelt hivatást.

Varrodavezető édesapja presbiterként is szolgált, gyakran fogta kézen a lányát és vitte templomba. Édesanyjától a mindenkiről való gondoskodást tanulta meg. Miért vágyott Isten házába?

Fülesden élő apai nagymamám rendszeresen beszélt nekem Istenről, a Szentírásról. Megnyugtatott, hogy a Teremtő mindig vigyáz ránk: egy imányi távolság választ el bennünket.

Cseperedő iskolásként éreztem: a tudatomból gondos kezek kitörölték azt a sötétséget, amely – akkori ismereteim szerint – halálunk után vár ránk. Lassan, de biztosan a helyükre kerültek a világ dolgai. Megtanultam imádkozni. Ez a magabiztosság kellett ahhoz, hogy formálódó felnőtt életem fontos döntéseit az Atya útmutatása szerint hozzam meg.

Mi jelentett fordulópontot a hitre jutásában?

Nem egy konkrét esemény, hanem azok láncolata vezetett az egyre szorosabb istenkövetéshez. Főiskolásként rendszeresen kértem az ő segítségét egy-egy vizsga előtt.

Évekig imádkoztam a férjemért: ő botpaládi, ismertük egymást szinte gyerekkorunk óta. De valóban ő az, akivel szeretnék családot alapítani, gyermekeket nevelni, egész életemet az Úr mellett ővele megosztani? Nemrégiben édesapám súlyos betegsége idején könyörögtem Istenhez. A Teremtő meghallgatja a kérést, válaszol rá, csak mi gyakran nem értjük meg az üzenetet.

Két fiukat, Benedeket és Ákost református hitben és nagy szeretetben nevelik. Pedagógus házaspárként át tudják-e adni a hit ajándékát a gyermekeiknek?

Mi csak a kereteket mutatjuk meg, a példánkat. Templomba járunk, aktív gyülekezeti tagként számos rendezvényen szervezőként is támogatjuk a közösséget. Esténként közös családi imádkozással zárjuk a napot. Hálaadásra ösztönözzük őket olyasmikért, amit talán észre sem vesznek: az otthonunk, a meleg étel az asztalon, az egészség, a tiszta víz, a levegő. Idősebb fiunk már konfirmált.

A felkészítő után azt láttuk, olyan gondolatokat vet fel, amelyek csak az Istenhez közeli állapotban születnek. A legnagyobb elismerésnek azt tartom, hogy a többnemzedékes gyülekezeti táborban arra a kérdésre, kit tart a hit útján példaképének, engem mondott a fiam.

Krisztus számít rád! – ezzel zárult egy fogadalomtétele. Mit jelent ez a mindennapokban?

Végtelenül nagy szeretetet Megváltónk részéről, de hihetetlen felelősségérzetet tőlem. Igyekeztem többféle szolgálatot vállalni a gyülekezetben. Az a bizalom, hogy Isten két életet rám bízott, kitágította a nevelői szerepfelfogásomat. Gyakran elmondom nekik: mindenkiért felelősek vagytok, figyeljetek egymásra! Úgy, ahogy Jézus is számontart bennünket, egyenként. Vérével írta be a nevünket az élet könyvébe.