Sarolta szeretettel vár budapesti otthonában, ahol már belépéskor érzékelhető a meghitt légkör, a falon családi fotók, az asztalon szendvicsek sorakoznak. – Ebben a lakásban éreztem azt, hogy végre hazataláltam – mosolyog. Hosszú és küzdelmes utat járt be idáig. Már a születése sem volt zökkenőmentes. – Apám művészember volt bizonytalan keresettel. Amikor 1954-ben megfogantam, anyám kétségbeesett, hogy nem fognak tudni felnevelni. Kukoricával teli zsákokat cipelt a padlásra, és forró fürdővízbe ült, de nem vetélt el. Nehezen, farfekvéssel jöttem a világra – állítólag ez előfordul a nem kívánt gyerekeknél, mert érzik, hogy nem várják őket. A szülés alatt sok magzatvizet nyeltem, majdnem megfulladtam, de Isten megtartott, szándéka volt velem. És már ekkor megtanított küzdeni – kezdi.

Édesanyja korábbi félelmei hamar szeretetté formálódtak. A család egyszerű körülmények közt (a nagyszülőkkel egy házban), de boldogságban élt a kisalföldi Csornán. Sarolta közelében lakott karmelita apáca nagynénje, akire példaképként tekintett, és akinek feltehette a hittel kapcsolatos kérdéseit. Szüleitől is katolikus neveltetést kapott, járatták hittanra, és miséket is látogattak.

– Az újabb építésű templomban olyan festmény függött, amelyen Jézust gyönyörű férfiként ábrázolták, magával ragadott a szép arca, a hosszú haja. Rajongtam érte. Emlékszem, kilenc-tíz évesen piros mokaszint kaptam, a kép elé állva boldogan mutattam neki. A másik, premontrei templomban látott Pietà (a halott Krisztus Mária karjaiban) viszont mindig mély fájdalmat ébresztett bennem – lép vissza az időben. – Később a férfiakban is a festményen látott jézusi külsőt kerestem.

Kamaszként Sarolta belevetette magát a közösségi munkába – a kisdobos-, majd az úttörőmozgalomban is vállalt feladatokat, az országban ő volt az egyetlen gyermek úttörővezető-helyettes. Rendezvényeken énekelt, és Bulgáriába, az akkori szocialista tábor világifjúsági találkozójára is eljutott. A lelkiismeretét azonban bántotta a kettős élet, hogy vasárnap az istenházába jár, a többi napon pedig az úttörőmozgalommal foglalkozik. Hogy a képmutatás terhétől szabaduljon, választás elé helyezte magát, és inkább a hittől kezdett távolodni.

DACBÓL NYÚLT AZ ÜVEGHEZ

Tizennyolc évesen tanulmányai miatt felkerült Pestre, ahol eleinte egy idős házaspárnál lakott, majd egy fűtetlen mosókonyhát bérelt ki Pestszentlőrincen. – Piszok magányosnak éreztem magam ebben a hatalmas városban. Ekkor fordultam újra Isten felé: azért imádkoztam, hogy legyen szép családom: férjem, fiam és lányom. Valamiért attól féltem, nem születhet gyerekem – emlékezik vissza. Hamarosan megismerte későbbi férjét, akivel pár hónap után összekötötték az életüket. Hamar kiderült, hogy a férfi stresszkezelési problémákkal küzd.

– Amikor az első gyerekünket vártam, egy évre külföldre ment dolgozni vendéglátásba, ahonnan masszív napi alkoholfogyasztóként jött haza. Azt gondoltam, majd megváltoztatom a szeretetemmel – vallja be. Hamarosan gyakorivá váltak az érzelmi és fizikai bántalmazások. Nem akar rosszat szólni a férjéről, de azt elárulja, rengeteg nehézségben, megaláztatásban volt része mellette, az élete beszűkült. Lányuk születése sem hozott változást a kapcsolatukban.

– A második várandósságom alatt azzal vádolt meg, talán mástól fogant a gyerek. Ez roppantul fájt, sosem adtam okot a bizalmatlanságára. Akkor gyógyíthatatlan seb keletkezett a lelkemben – idézi fel. Mire a gyerekek kiskamaszokká cseperedtek, jóformán a házat sem hagyhatták el hármasban, az apa nélkül.

Sarolta a házasság tizedik évében kezdett inni – nem az alkohol ízéért, mert sosem rajongott érte, hanem dacból. – Egyszer, mikor füvet nyírtam, úgy döntöttem, iszom egy pohár sört, hogy felfrissítsen. A férjem dührohamot kapott, amiért hozzányúltam az italához. Ezzel a reakcióval kezdődött minden, ugyanis elhatároztam, akkor majd megveszem magamnak. Az nagyon megviselt, hogy titokban teszem ezt, és rejtegetem az üvegeket – sosem tűrtem a hazugságot –, egy idő után viszont azt éreztem, az alkohol feloldja az emiatt bennem dúló feszültséget.

Hogy a szenvedélye kezd elhatalmasodni felette, arról sokáig csak az édesanyja és a gyerekei tudtak. Rengeteg energiáját felemésztette, hogy a külvilág előtt leplezze a függőséget. – Nem másztam négykézláb, elláttam a gyerekeket, ugyanúgy eljártam dolgozni. De időnként, ha pénteken hazaértem a munkából és előkerült az üveg, egész hétvégére kiütöttem magamat. A környezetemből senki sem gondolta, min megyek keresztül, mert kívülről nem volt jele, de belül romokban hevertem.