Mikor és milyen élethelyzetben tudatosult önben, hogy a gyermekeiért imádkoznia kell?

Amikor az első gyermekünket vártuk. Egy vizsgálat után az orvos azt mondta, hogy nem jók az értékeim, fennáll a Down-szindróma lehetősége. A védőnő pedig azt javasolta, gondoljuk meg a terhesség megszakítását. Ez olyan pillanat volt, amikor hirtelen minden bizonytalanná vált. A férjemmel leültünk, és Istenhez fordultunk. Nem voltak kész mondataim, csak félelmet és bizonytalanságot éreztem, de közben a döntés is megszületett: elfogadjuk ezt a gyermeket. Hittük, hogy az életét Isten adja, és ajándék – akkor is, ha beteg lesz. Nem azt kértük, hogy minden a mi elképzelésünk szerint alakuljon, hanem hogy legyen erőnk ahhoz, amit kapunk. A várandósság hónapjai végig feszültségben teltek. Sokszor sírva vittem Isten elé azt, ami bennem volt. Ezekben a pillanatokban értettem meg először, hogy a könyörgés nem mindig eredményez megnyugtató válaszokat, sokkal inkább kapaszkodót ad. Vissza-visszatért a félelem, de megtaláltam azt a helyet, ahol letehettem.

Amikor végül egészségesen jött világra a gyermekünk, óriási megkönnyebbülést éltünk át. Leírhatatlan volt. De addigra már valami más is megszületett bennem: az a felismerés, hogy az anyaság nem irányítható. Éppen ezért a hitből fakadó odafordulás nem kiegészítés, hanem szerves része ennek az útnak. Visszatekintve felismertem, hogy már korábban is ez által számítottam Istenre. Mielőtt férjhez mentem volna, egy barátnőmmel egy éven át mindennap könyörögtünk azért, hogy Isten mutassa meg az akaratát az életünkre nézve. Akkor még nem láttam, hogy ez a kitartó fohászkodás mennyire meghatározó lesz később anyaként is.

Hogyan alakult az Isten előtt hordozás a második gyermekükkel?