Megszoktuk, hogy ilyenkor a januári hideg szürkeségben ránk telepszik az év elejére jellemző bizonytalanság. Nézegetünk, próbáljuk becserkészni az előttünk álló esztendőt, de mintha csak átláthatatlan ködbe meresztenénk a szemünket, nem lelünk bizonyosságra.

Annyit látunk csupán, amennyit magunkkal cipeltünk a nehezen megélt óesztendőből. Amitől szabadulnánk, levetnénk, mint egy megunt, sokat toldozott-foldozott ruhát. Igen, ez még a hűvös bizonytalanság ideje. A hírekben is ugyanazt látjuk, mint eddig. Sokszor abba is beleszorul a lelkünk, hogy miközben mi szorgalmas hangyaként rójuk a mindennapokat, a rólunk, de mások által hozott döntések ritkán könnyítenek, inkább nehezítenek az életünkön. Nem értjük ezt a világot. Romlását, haladását, irányát.

Szürke fellegek haladnak felettünk, mi pedig óvatosan lépkedünk a mindennapok sodrásában. Semmilyen irányból nem találjuk a lelket felszabadító bizonyosságot. Aztán elmegyünk egy istentiszteletre, és az ott tapasztalt békesség és megnyugvás rádöbbent, hogy csak egyvalami nem változik. Az, ami maga az állandóság, a kiszámíthatóság. És ami annyira hiányzik a mai világból, a közéletből, voltaképpen mindenhonnan. Gyakran a saját életünkből is...

Egy-egy vasárnap rádöbbenhetünk, hogy miközben körülöttünk minden a feje tetejére állt, Isten szava még mindig ugyanaz. Ez lehet az egyetlen bizonyosságunk a kétségek és aggodalmak között induló új esztendőben. Hogy nem vagyunk egyedül. Az Úr hozzánk hajol, ránk tekint, és nem késlekedik, küldi mentőangyalát oda, ahol mi kétségbeesetten süllyedünk a háborgó tengeren.

Ő az a bizonyosság, amelyet a világban már egyre kevésbé találunk meg. Az istentisztelet csendjében érkezik a válasz. Íme, ezt az évet sem egyedül kell bejárnunk, mert Isten kegyelme velünk tart. Számomra ez most a legfőbb jó és a reménységet nyújtó válasz ebben az évet kezdő tétovaságban. Hogy ahol összeroskadok, mert elfogyott belőlem minden emberi erőforrás, remény, békesség, ott az Úr mégsem hiányzik mellőlem, hanem jön, felemel, megtart, menteni kíván.

Ő számtalanszor utánunk nyúl egy-egy nyomorúságos élethelyzetünkben. És mi mégis kétségeskedünk. Az elégedetlenség eluralja az életünket. Míg végül, a végső kétség beesésben eljutunk addig, hogy nem kell már semmi, csak egészség legyen. Hogy kikelhessek a betegágyból. Nem kell több, magasabb, csillogóbb. Csak ennyi. Ép test és ép lélek. Az ő gyógyító jelenléte. Mert valójában ez az életünk bősége, amelyet az egészségben nem vagy alig értékelünk.

Ebben az év eleji borús bizonytalanságban csak ezt, csak ennyit kérek magamnak és enyéimnek. Hogy a te orcád kísérje lépteinket. Mert akkor minden jó lesz. Akkor ez a kezdeti kétségeskedés bizonyossággá változik, ahol kimondhatjuk: az Úr velünk!