A köznyelvben mormonoknak nevezett csoport egy XIX. század elején keletkezett, jellegzetesen amerikai vallási szervezet, amely mára az egész világot behálózó, tizenhétmilliós közösséggé nőtte ki magát. Magyarországon tizenkilenc gyülekezeti házuk található. Talán láttuk már a városi utcákon a jellegzetesen párban járó, fehér inges, nyakkendős, fekete névtáblát viselő, mosolygós, feltűnően fiatal amerikai misszionáriusokat. A szervezet honlapján hívogató, családiasságot sugárzó és ígérő videók fogadnak bennünket. Hát nem ilyen őszinte, befogadó kapcsolódásra vágyunk mindnyájan?

Milliókat megtévesztő tanításuk felfejtése folyamán lehetetlen csupán a hitelvi kérdésekre korlátozni a problémák lajstromát. Az egyházalapító Joseph Smith manipulatív tanai alapjaiban határozzák meg a mormonok családi és szociális kapcsolatait, életük korlátait és lehetőségeit. A családok jólléte és egészségi állapota elé helyezett tizedfizetési kötelezettség, valamint a céges világot behálózó kapcsolatrendszer és érdekhálózat miatt a mozgalom mögött a világ egyik legvagyonosabb és legbefolyásosabb egyháza áll, amely magas szintekről képes irányítani a politikát, a kultúrát, az oktatást és az üzleti életet.

ÁLKERESZTYÉNSÉG

A szervezet hivatalos neve: Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza. Igaz, némiképp ellentmondásos, hogy a névben szereplő Megváltó valójában inkább mellékszereplő a mormon teológiában, mintsem egyedüli üdvözítő. Életvezetési példaként tekintenek rá, akit követve jobb emberré válhatnak.

Az utolsó napi szentek nem a protestáns értelemben vett megreformált, hanem „visszaállított” keresztyénségben hisznek, amelyet Joseph Smith szolgálattétele hozott vissza a Földre. A vallás látszólag belesimul a keresztyénség ernyőfogalmába, elég azonban kicsit is elmélyedni a tanaikban ahhoz, hogy rájöjjünk, nem nevezhetők keresztyén felekezetnek.

NEM EGYEDÜL A SZENTÍRÁS

A mormonizmus alapítója és első prófétája Joseph Smith, egy XIX. század eleji egyszerű, tanulatlan amerikai ifjú volt, aki kincsvadászattal kereste a kenyerét. A korabeli New England vallási közegében természetes módon élt együtt a keresztyén hit misztikus vonulata és a népi hiedelmek rítusvilága: hittek a szellemekben és az elrejtett kincsekben, amelyek felkutatásához látnokköveket használtak. Smith maga is osztozott ebben a gondolkodásmódban; több rendkívüli élményről és látomásról számolt be, amelyekkel saját kiválasztottságát igazolta. Az efféle beszámolók a korabeli közegben nem számítottak rendkívülinek, így elbeszélései szélesebb visszhangra találhattak.

1820-ban Smith azt állította: egy kinyilatkoztató jellegű látomásban két isteni lény jelent meg előtte, akikről úgy vélte, az Atya Isten és Jézus Krisztus voltak. Elmondása szerint azt a tanítást kapta, hogy valamennyi protestáns felekezet téves úton jár. 1823-ban pedig arról számolt be: egy Moróni nevű angyal több, vallási tartalmú szövegeket tartalmazó aranylemezt mutatott meg neki. Állítása szerint az angyal különleges eszközt is átadott számára: egy keretbe foglalt, szemüveghez hasonló látnokkövekből álló tárgyat, amelyet Urimnak és Tummimnak nevezett, és amelynek segítségével ezeket a szövegeket értelmezni tudta.

1827-ben Joseph Smith megkezdte a lemezek fordítását, munkájában Oliver Cowdery segítette. Smith azonban nem a szó hagyományos értelmében fordított, vagyis nem a szövegből dolgozott: beszámolók szerint arcát kalapba temette, és a benne lévő látnokköveket használva kapta meg az angol nyelvű szöveget, amely elmondása szerint a szeme előtt jelent meg. Cowdery lejegyezte mindazt, amit Smith diktált, és e közös munka eredményeként született meg A Mormon könyve.

Az utolsó napi szentek tanítása szerint a bibliai szövegek megértéséhez nem elegendő maga a Szentírás: annak hiteles értelmezése az élő próféták tanításából, valamint a vallási irataikból, mindenekelőtt A Mormon könyvéből ismerhető meg. Ennek megfelelően a vallás a nyílt kánon elvét vallja, és egyértelműen elutasítja a sola Scriptura tanítását, mivel álláspontjuk szerint a Biblia nem tekinti önmagát Isten egyetlen és végleges kinyilatkoztatásának. Ez a felfogás az egyház intézményi működésében is meghatározó: tanítása és gyakorlata az alapító halála után is folyamatosan formálódott; az egyház elnökét mindenkor élő prófétának tekintik, az egyes tagokat pedig arra bátorítják, hogy személyes kinyilatkoztatást keressenek.