– A SzóTér nem akar lezárt megoldásokat adni, inkább teret szeretne nyitni a kérdéseknek – tudatja Balogh-Bobok Ágnes. – Olyan közös pontként gondolunk rá, ahol az egyetemi lét tapasztalata, a hit és a személyes útkeresés nem külön világként jelenik meg.

A református egyház történetében a hit és a tanulás mindig szorosan összetartozott. A reformáció korától kezdve a bibliaolvasás, az anyanyelvi műveltség és az iskoláztatás nem csupán eszköz, hanem küldetés. A kollégiumok világa és az értelmiség formálása azt jelezte: a fiatalok hitbeli útja és kérdései az egyház számára nem mellékes ügyek. Ez a szemlélet a közelmúltban új hangsúlyt kapott. A XX. század második felében, különösen a rendszerváltást követően, a társadalmi változások, a mobilitás erősödése és az otthoni gyülekezetektől való elszakadás következtében az egyetemi évek önálló lelki és missziós térré váltak. Az egyetemi gyülekezetek olyan fiatalokat kísérnek, akik egyszerre élnek meg szabadságot és bizonytalanságot: tanulmányaikról, hivatásukról és kapcsolataikról döntenek, miközben hitük is új kihívások elé kerül.

EGY HIÁNYBÓL FORMÁLÓDÓ HELY

A közös tapasztalatból idővel világos felismerés lett: az egyetemi misszióknak nemcsak alkalmaik vannak, hanem saját közegre is szükségük van. Olyan pontra, amely nem ideiglenes, nem kölcsönkapott, és nem mások rendjéhez igazodik.

A Kálvin tér közelében álló, korábban az Adna kávézónak otthont adó, évek óta kihasználatlan ingatlan erre kínált lehetőséget. Nem új funkciót akartak ráerőltetni, hanem olyan teret kialakítani, amely rugalmasan illeszkedik mindahhoz, ami az egyetemi missziókban addig is jelen volt: az igehirdetés, a beszélgetések, a lelkigondozás és a közösségi együttlétek világához. – Sokáig éltünk különböző helyeken, mindig alkalmazkodva. Egy idő után világossá vált, hogy szükségünk van egy olyan pontra, amelyhez kötődni lehet, amelyről azt mondhatjuk: ez a miénk – tekint vissza Török László Balázs. A kialakítás során tudatos döntés született arról is, hogy a SzóTér nem kávézóként és nem klubként működik majd. A cél nem az önálló vonzerő, hanem az, hogy eszközzé váljon: a szolgálatot segítse, ne önálló programhelyszínként határozza meg önmagát. Ennek megfelelően a hangsúly a használhatóságra került: mozgatható bútorokra, átrendezhető térre, valamint arra, hogy egyszerre legyen alkalmas közösségi eseményekre és csendesebb, személyes találkozásokra. – Nem programhelyszínt akartunk létrehozni, hanem olyan teret, amely alkalmazkodik a szolgálathoz, és nem fordítva – osztja meg gondolatait Balogh-Bobok Ágnes.

NÉVKERESÉS

A tér kialakulásával párhuzamosan hamar felmerült a kérdés: hogyan lehet mindazt, ami itt történik – és történni fog – egyetlen névben összefoglalni. A keresést nem technikai döntésként, hanem tartalmi és lelki folyamatként éltük meg. A cél az, hogy a név ne magyarázkodjon, mégis túlmutasson puszta funkcióján. – Sokféle ötlet előkerült, de azt kerestük, mi az, ami egyszerű, mégis többet mond önmagánál – idézi fel Balogh-Bobok Ágnes.

A SzóTér elnevezés több szinten is értelmezhetőnek bizonyult. A „szó” a magyar nyelvben egyszerre utal a kimondott gondolatra, a beszélgetésre és az egymásra figyelésre, miközben bibliai értelemben az Igét is hordozza. A szóösszetételhez egy további jelentésréteg is társult.

– Hangzásában megegyezik a görög szótér (σωτήρ) szóval, amely megváltót jelent. Számomra ebben fontos irány jelenik meg: az egyetemi küldetés célja az, hogy Krisztusra mutasson – mondja.

Ez a felismerés megerősítette a döntést. A SzóTér így nemcsak beszélgetések helye, hanem Krisztusra is irányítja a figyelmet anélkül, hogy ezt kimondaná vagy ráerőltetné a tér használóira. A név nem állít, hanem irányt ad: arra emlékeztet, hogy a kimondott szavak mögött mindig ott van a megszólító Ige.