Áldott vagy, Úr Jézus Krisztus… – hangzik a Jézus-füzér imája valahol a Bakony lankáin egy nyári hajnalon. A sor elején bencés szerzetes lép, mögötte diákok, fiatal felnőttek, családosok – köztük jó néhány református. Van, aki mezítláb gyalogol, más a hátizsákja pántját igazgatja, megint más csak hallgat, és veszi a levegőt a maga tempójában. Nem plakátra illő ökumenikus program ez, ám nagyon is valóságos együttlét: testben, lélekben, úton.

MEGTALÁLNI A TEREMTETTSÉGEM TEMPÓJÁT

Szabóné László Lilla először a reformáció emlékévében vett részt bencés zarándoklaton. Elmondása szerint ez nemcsak különleges élményt nyújtott, hanem új imádságformát is megnyitott előtte: – A légzés, a testrészek, az érzékszervek, a gondolat, a belső megmozdulások mind egy ütemre rendeződnek. Mezítláb élhettem meg ezt: a föld és az ég kapcsolódott egybe azokban a léptekben.

Ez a tapasztalat sokaknál visszaköszön: a test is imádkozni kezd. Nemcsak a kézkulcsolás, nemcsak a kimondott szó, hanem a szomjúság, a fáradtság, az izzadtság, a fájó váll, a közös ritmus. Amint Balogh Tamás értelmezi: – A zarándoklatban kevés a szó, több a csend és a testi tapasztalat (szomjúság, fáradtság, érintés, csend, megpihenés).

Fehér Norbert az egyházi összefüggésekre mutat rá: – Rítusban szegény a reformátusság. A zarándoklat egyfajta (igencsak régi) rítus, amely segít a megnyílásban az isteni erők felé. Túlverbalizált egyházunkban üde forrás a zarándoklat, mert a cselekvésre és a csendre helyezi a hangsúlyt.

A református zarándoklat teológiája pontosan itt kezdődik: a teremtettség komolyan vételénél. Isten úgy alkotta meg a világot, hogy jó benne embernek lenni. A természet – az erdő, a poros földút, a hajnal párája – nem díszlet, hanem isteni ajándék, amelyben az ember rácsodálkozik: teremtmény vagyok, és az életem nem az én kezemben, hanem Istenében van.

A ZARÁNDOKLAT NEM EXTRA KEGYELEM, HANEM MEGÉLT KERESZTSÉG

A zarándoklat azt segíti, hogy komolyan vegyük, amit a keresztségben már megkaptunk. Gacsályi Zsolt és Porkoláb András szerint a református zarándoklat annak tudatosításával kezdődik, hogy a résztvevő megkereszteltsége alapján már Krisztushoz kötött életet él. Tehát úgy indul el, mint aki tudja, hogy élete forrása a keresztség: Isten egyszer már kimondta rá az igent, Krisztusban már most részesedik az Atya–Fiú– Szentlélek szeretetkapcsolatából. Így az út elsősorban válasz – engedelmes ráhagyatkozás arra a hívásra, amely így szól: „Jöjj, és kövess engem!”

A zarándoklat ebben az értelemben a megszentelődés útjának sűrített képe: elindulás, fáradtság, elakadások, újraindulás, megérkezés, otthonlét. Mindez nem elvont kép, nagyon is konkrét valóság: vízhólyagok, eltévedések, kimondott és kimondatlan düh, megpillantott horizont és a kimerültségben is megtapasztalt gondviselés: „még van erőm egy lépésre”.

A LÉLEK NEM FELEKEZETI

A zarándoklatok nagy része ma Magyarországon katolikus szervezésű. Mit él meg egy református ilyen közegben? Balogh Tamás azt feleli: ő lelkipásztorként tudatában van, mi miért történik, és ökumenikus szemlélete miatt nem botránkozik, ha mások Máriát szólítják meg, vagy rózsafüzért imádkoznak. Mégis tiszta határokat tart: – A Lélek nem felekezeti, a lelki tapasztalat sem az. Az emberi rendeléseket a megfelelő szinten kezelem. Ha nem tetszenek, nem kapcsolódom be erősen, ha tetszenek, akkor igen. Nem vitázom, ha tudok, segítek, ha nem, csendesen visszahúzódom.

Mások számára fájdalmasabb a távolság. Lilla így beszél erről: – A rózsafüzér-imádságok, a Máriához vagy a szentekhez fordulások számomra nehezen megélhetők. Az út során igyekeztem keresni bennük Istent, és előtte hordozni a magam helyét mindebben.

Fehér Norbert teológiailag is megfogalmazza a protestáns fenntartásokat: szerinte a katolicizmus sok támasztékot – szent helyeket, szent embereket, kegyhelyeket – nyújt a híveinek, ezek segíthetnek a hit útján, de egy ponton túl korlátoznak. A protestantizmus e támasztékok jelentős részét kiiktatta – ez egyszerre eredményez tisztább istenképet és szikárabb, kiüresedésre is hajlamosabb gyakorlatot.

A megnyilatkozók véleményét összefoglalva tehát lényeges, hogy reformátusként ne adjuk fel hitvallási határainkat, közben azonban tanuljunk abból, ami jó, igaz és evangéliumi. Mindeközben hagyjuk, hogy a tapasztalat saját rítusszegénységünkről kérdezzen bennünket.

KATOLIKUS HÁZIGAZDÁK, REFORMÁTUS TESTVÉREK

A bencés zarándoklat szervezői tudatosan törekednek arra, hogy otthonos teret teremtsenek a protestánsok számára is. Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát szerint teljesen természetes, hogy a zarándoklat nem felekezeti. A nagy létszám miatt több imacsoport tevékenykedik: van, ahol rózsafüzért mondanak, és van, ahol Jézus-füzért, amelynek imádsága Jézusra koncentrál, így a protestánsok számára is befogadhatóbb. A kiscsoportos megosztásokban bárki elmondhatja, hogyan tapasztalja meg Isten Igéjét az életében.

Eszes Levente, a Szent Benedek-zarándoklat egyik szervezője úgy látja: a felekezeti különbségeknél erősebb integrálóerő a megélés. A közös út, a fáradtság, az esti vesperás, a beszélgetések olyan tereket nyitnak, amelyekben a református vagy katolikus címke mögött egyszerűen emberek, testvérek találkoznak. Szervezőként azt emeli ki, hogy lehetőségeket kínáljanak, ne kényszereket: senkinek sem kell megtagadnia önmagát, de nem is zavarják egymást.

BEFELÉ ÉS FELFELÉ FIGYELNI

A református zarándoklat teológiájának másik kulcsszava a csend. Többen kiemelik a hosszabb csendes szakaszok felszabadító erejét. Norbert ezt úgy magyarázza: a zarándoklat segít a verbális szintről továbblépni, és a természet, a test, a csend közegében közeledni Istenhez. Fehér Norbertnek egy erdei, többórás csendes menetben vált különösen világossá: Isten nem csak szavakban közelít, és az ember is többre hivatott, mint csak beszélni róla.

Gacsályi Zsolt és Porkoláb András szerint a zarándoklat a befelé és felfelé figyelés tanulótere. A befelé irányulás az önismeret, a bűnfelismerés, a teremtettségünk törékenységének megélése; a felfelé: Isten jelenlétének, gondviselésének, szabadító szeretetének újrafelfedezése.

A református hagyományban ez nem idegen elem: Kálvin az imádságot a szív „mennyei szentélybe lépésének” nevezi, Luther pedig az oratio–meditatio–tentatio hármasában beszél arról, miként formálja Isten az embert az imádság, az igei elmélkedés és a kísértések tapasztalata által. A zarándoklat mindezt testbe írja: a láb fájdalmában, a lihegésben, a porban Isten iskolája működik.

ÚTBAN AZ ÚRVACSORA ASZTALA FELÉ

Végül: református szemmel a zarándoklat nem választható el a sákramentumoktól. Nem véletlen, hogy sok zarándokút elején a keresztséget megemlítő, rövid liturgia hangzik el: emlékeztetőül, hogy az induló már Krisztusé. És nem véletlen, hogy a cél gyakran az úrvacsorás közösség: jelképesen is kifejezve, hogy a sok lépés végső értelme a találkozás Krisztus asztalánál – vele és egymással.

Karl Barth szerint a keresztyén élet a keresztség és az úrvacsora között játszódik le. A zarándoklat ebben a térben helyezkedik el. Annak a kegyelmi valóságnak a gyakorlásaként, amelyet a sákramentumok hirdetnek: Krisztus meghalt és feltámadt, velünk vállalt sorsközösséget, hogy mi is közösséget vállaljunk egymással.

NEM MÓDSZER – AJÁNDÉK

A református zarándoklat így nem valamiféle módszer az egyház megújítására. Nem recept, nem lelkiélmény-fogyasztás. Sokkal inkább lehetőség arra, hogy a teremtésben járva, testben-lélekben, csendben és közösségben megéljük azt, amit hiszünk: hogy Krisztus maga az út, az igazság és az élet.

Poros-mezítlábas áhítat ez. Néha fáj, néha felszabadít, kérdez, vigasztal. De mindenképp emlékeztet: reformátusként sem „állóvízre” hívattunk, hanem úton járásra, amelynek minden lépése a megérkezés felé mutat – ahhoz, aki már most velünk jár.