Áldott vagy, Úr Jézus Krisztus…” – hangzik a Jézus-füzér imája valahol a Bakony lankáin egy nyári hajnalon. A sor elején bencés szerzetes lép, mögötte diákok, fiatal felnőttek, családosok – köztük jó néhány református. Van, aki mezítláb gyalogol, más a hátizsákja pántját igazgatja, megint más csak hallgat, és veszi a levegőt a maga tempójában. Nem plakátra illő ökumenikus program ez, ám nagyon is valóságos együttlét: testben, lélekben, úton.

MEGTALÁLNI A TEREMTETTSÉGEM TEMPÓJÁT

Szabóné László Lilla először a reformáció emlékévében vett részt bencés zarándoklaton. Elmondása szerint ez nemcsak különleges élményt nyújtott, hanem új imádságformát is megnyitott előtte: – A légzés, a testrészek, az érzékszervek, a gondolat, a belső megmozdulások mind egy ütemre rendeződnek. Mezítláb élhettem meg ezt: a föld és az ég kapcsolódott egybe azokban a léptekben.

Ez a tapasztalat sokaknál visszaköszön: a test is imádkozni kezd. Nemcsak a kézkulcsolás, nemcsak a kimondott szó, hanem a szomjúság, a fáradtság, az izzadtság, a fájó váll, a közös ritmus. Amint Balogh Tamás értelmezi: – A zarándoklatban kevés a szó, több a csend és a testi tapasztalat (szomjúság, fáradtság, érintés, csend, megpihenés).

Fehér Norbert az egyházi összefüggésekre mutat rá: – Rítusban szegény a reformátusság. A zarándoklat egyfajta (igencsak régi) rítus, amely segít a megnyílásban az isteni erők felé. Túlverbalizált egyházunkban üde forrás a zarándoklat, mert a cselekvésre és a csendre helyezi a hangsúlyt.

A református zarándoklat teológiája pontosan itt kezdődik: a teremtettség komolyan vételénél. Isten úgy alkotta meg a világot, hogy jó benne embernek lenni. A természet – az erdő, a poros földút, a hajnal párája – nem díszlet, hanem isteni ajándék, amelyben az ember rácsodálkozik: teremtmény vagyok, és az életem nem az én kezemben, hanem Istenében van.

A ZARÁNDOKLAT NEM EXTRA KEGYELEM, HANEM MEGÉLT KERESZTSÉG

A zarándoklat azt segíti, hogy komolyan vegyük, amit a keresztségben már megkaptunk. Gacsályi Zsolt és Porkoláb András szerint a református zarándoklat annak tudatosításával kezdődik, hogy a résztvevő megkereszteltsége alapján már Krisztushoz kötött életet él. Tehát úgy indul el, mint aki tudja, hogy élete forrása a keresztség: Isten egyszer már kimondta rá az igent, Krisztusban már most részesedik az Atya–Fiú– Szentlélek szeretetkapcsolatából. Így az út elsősorban válasz – engedelmes ráhagyatkozás arra a hívásra, amely így szól: „Jöjj, és kövess engem!”

A zarándoklat ebben az értelemben a megszentelődés útjának sűrített képe: elindulás, fáradtság, elakadások, újraindulás, megérkezés, otthonlét. Mindez nem elvont kép, nagyon is konkrét valóság: vízhólyagok, eltévedések, kimondott és kimondatlan düh, megpillantott horizont és a kimerültségben is megtapasztalt gondviselés: „még van erőm egy lépésre”.

A LÉLEK NEM FELEKEZETI

A zarándoklatok nagy része ma Magyarországon katolikus szervezésű. Mit él meg egy református ilyen közegben? Balogh Tamás azt feleli: ő lelkipásztorként tudatában van, mi miért történik, és ökumenikus szemlélete miatt nem botránkozik, ha mások Máriát szólítják meg, vagy rózsafüzért imádkoznak. Mégis tiszta határokat tart: – A Lélek nem felekezeti, a lelki tapasztalat sem az. Az emberi rendeléseket a megfelelő szinten kezelem. Ha nem tetszenek, nem kapcsolódom be erősen, ha tetszenek, akkor igen. Nem vitázom, ha tudok, segítek, ha nem, csendesen visszahúzódom.

Mások számára fájdalmasabb a távolság. Lilla így beszél erről: – A rózsafüzér-imádságok, a Máriához vagy a szentekhez fordulások számomra nehezen megélhetők. Az út során igyekeztem keresni bennük Istent, és előtte hordozni a magam helyét mindebben.

Fehér Norbert teológiailag is megfogalmazza a protestáns fenntartásokat: szerinte a katolicizmus sok támasztékot – szent helyeket, szent embereket, kegyhelyeket – nyújt a híveinek, ezek segíthetnek a hit útján, de egy ponton túl korlátoznak. A protestantizmus e támasztékok jelentős részét kiiktatta – ez egyszerre eredményez tisztább istenképet és szikárabb, kiüresedésre is hajlamosabb gyakorlatot.

A megnyilatkozók véleményét összefoglalva tehát lényeges, hogy reformátusként ne adjuk fel hitvallási határainkat, közben azonban tanuljunk abból, ami jó, igaz és evangéliumi. Mindeközben hagyjuk, hogy a tapasztalat saját rítusszegénységünkről kérdezzen bennünket.