Heti újszövetségi történetünk centrumában az élet kenyeréről beszélő Jézus áll (Jn 6,48). Két, egymással szembenálló csoport bontakozik ki ebből az elbeszélésből. Az egyik Jézust veszi körül, kíséri őt a tenger (vagyis a Genezáreti-tó) partján és a vízen át. Ők kevesen voltak, egyetlen nagyobbacska csónakban elfértek. Egy ilyen halászhajót a tó csökkenő vízszintje hozott a felszínre a múlt század végén, ez mindössze nyolc méter hosszú és két, két és fél méter széles úszóalkalmatosság volt; a halászok Jézus korában ilyenekkel járták a szeszélyes vizet. Egy ilyen hajóban szűkösen elfért egy tucat felnőtt férfi, egyes kutatók szerint akár tizenöten is összepréselődhettek benne, de többen semmiképp: ennyien álltak a vita során az egyik oldalon.

Összekuszálja az egész helyzetet, hogy a hajók jöttek-mentek kikötőről kikötőre, és senki sem tudta biztosan, ki távozott a vízen át és ki nem. A tanítványok Kapernaumba értek, ahol hamarosan rájuk talált a sokkal nagyobb és legfőképp hangosabb másik csoport. Jöttek Jézushoz sokan, firtatták utazását, a Mester azonban egyetlen mondattal lezárta a beszélgetésnek ezt az irányát. Hogyan keveredett Jézus Kapernaumba? Nem számít. Az sem fontos, hogy akik hozzá tartottak, vízen vagy szárazon érkeztek. Csak a vágy számít, amely Jézushoz hajt. Pont itt volt a gond: „…nem azért kerestek engem, mert jeleket láttatok, hanem azért, mert ettetek a kenyerekből és jóllaktatok” (Jn 6,26), mondja Jézus, a szívek titkainak ismerője. Ezek az emberek jelen voltak a kenyérszaporításkor, talán néhányan a kánai menyegzőn is, látták a jeleket: de nem értettek semmit. Ingyenebédet akartak. Az ételt megszaporító Jézus azonban nem igényeket szolgált ki.

A Messiás jelenléte, Isten emberek felé fordulása, az örök élet ajándéka: ez fontosabb mindennél. Ezért menjünk hozzá! A kenyér csak ráadás.