Hogyan definiálhatjuk a református egyházművészetet? Milyen tárgyak tartoznak bele, mikortól beszélhetünk erről?

Így fogalmaznék: azoknak a tárgyaknak az összessége, amelyek a református egyházban liturgikus tárgyakként ismertek. Másrészt azonban ide sorolhatunk nem liturgikus tárgyakat is, ilyenek lehetnek például az irattári szekrények vagy akár a lelkészi hivatal berendezési tárgyai, ha azok között vannak olyanok, amelyek művészettörténeti szempontból értékesnek tekinthetők. Alaposan leegyszerűsítve és összefoglalva mindezek beletartoznak az egyházművészet kategóriájába. Ennek pedig rendkívül egyszerű magyarázata van: az, hogy a református egyház nem írta elő, milyen anyagból és milyen formára kell készülniük a liturgikus tárgyaknak. Például a debrecen–egervölgyi zsinat, amely 1561–62 között zajlott, egy mondatban emlékezik meg az úrasztali edényekről, ebben az írás csak ivóeszközről beszél, de sem formáját, sem anyagát nem szabja meg.

Tehát készülhetnek aranyból, ezüstből, rézből, fából, üvegből, csak profán célt nem szolgálhatnak. Ennek azért óriási a jelentősége, mert ez azt jelenti, hogy évszázadokon keresztül – végeredményben a XVI. század közepétől kezdődően – bármely olyan tárgy bekerülhetett a református templomok szertartási eszközei közé, amelyet szépnek, értékesnek és templomi használatra méltónak véltek. Ezek a tárgyak a maguk idejében asztali edények vagy terítők voltak, eredendően ilyen funkciójuk volt, sok esetben nem szakrális tárgyként készültek, de mivel a hívek szépnek és értékesnek érezték ezeket, az egyháznak adományozták őket.

A profán használatban maradók az évszázadok során megsemmisültek, eltűntek. Ott vannak például a textilek: a használati terítőkből, abroszokból rendkívül kevés maradt fenn. A templomokban viszont minden megőrződött. Ugyanez vonatkozik az edényekre is: egyrészt az ezüstből készültekre, amelyek ugyan megmaradhattak volna, mert azoknak az anyaga akár évezredek alatt sem változik, még a talajban sem, viszont a használatban lévő darabokat fenyegette egyrészt a rossz szándék: a nemesfémtartalom, azaz értékük miatt ellopták és beöntötték. Másrészt meg is sérülhettek a használatban, ekkor odaadták az ötvösöknek, akik feltehetően nem ugyanarra a formára alakították vissza a javított edényt, hanem újat készítettek belőle az új korok divatjának megfelelően. Az ón pedig viszonylag érzékeny anyag, nem bírja a hőmérséklet-ingadozást.

A XVI. századtól kezdve a társadalom minden rétegében ismert és elterjedt volt az ebből készült eszközök használata, főúri asztalokon is lehetett találkozni ónedényekkel, de jobbágyhagyatékokban is előfordultak. Az anyag tulajdonságai miatt ezek is tönkremehettek, illetve változott az ízlés, a XIX. században bejött a keménycserép vagy kőedény divatja, ekkortól elkezdtek kikopni a mindennapi használatból.

Kivéve a református templomokban, amelyekben ezek az óntárgyak mind a mai napig jelentős számban megőrződtek. Ez nagyon fontos a tárgyi kultúra ismerete szempontjából, a magyar óntárgyak műkincsállományának körülbelül kilencven százaléka – és itt értjük a teljes Kárpát-medencét – a mai napig is a református, esetleg az evangélikus gyülekezetek birtokában van.

Mikor figyelt fel a kutatás ezekre a tárgyakra?

Ez az óriási mennyiségű és értékű műkincsállomány a XX. század elejéig teljesen ismeretlen volt. Nem is igazán használták a református egyházművészet kifejezést, fogalmat. A XX. század elején merült föl ez, és nagy büszkeséggel mondhatjuk, hogy Zoltai Lajos, a debreceni Déri Múzeum kiemelkedő jelentőségű első múzeumőre már akkor felfigyelt arra, milyen értékes tárgyak rejtőznek a református egyházközségekben. Ez a korai érdeklődés az első világháború idején értékmentő munkában csúcsosodott ki. Zoltai Lajos a hadkiegészítő parancsnoksággal is kapcsolatba lépett, és átvizsgálta a beadott tárgyakat. Amikor kiadták a rekvirálási rendelkezéseket, legelőször a használaton kívüli bronz-, réz-, vastárgyakat, ónedényeket gyűjtötték össze, így kerültek be utóbbiak is, ugyanis amikor áttekintette ezt az anyagot, az értékes műtárgynak tekinthető régi ónkannákat kimentette.

Meg kell még említeni Csikesz Sándor debreceni teológiai professzor nevét. Ő vetette fel, hogy létre kellene hozni egy református egyházművészeti kiállítást. Ez az 1930-as évek elején volt, és ebből lett 1934-ben az első és a mai napig egyetlen átfogó református egyházművészeti kiállítás, amelyet Budapesten rendeztek meg az Iparművészeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum, illetve a Ráday Kollégium együttműködésében. (Megjegyzendő, hogy Kálvin János születésének 500. évfordulóján, 2009-ben a Budapesti Történeti Múzeum Kálvin hagyománya címmel nagyszabású időszaki kiállítást rendezett, de ennek anyaga zömmel a Dunamelléki Református Egyházkerület területéről került ki, ugyanakkor természetes módon reprezentálta az összmagyar református egyházművészetet – a szerk.) Óriási mennyiségű kiállított anyag volt, sajnos ekkor már csak a Trianon utáni Magyarország területére terjedhetett ki a gyűjtés, de közel ezer gyülekezet küldött be tárgyakat. Az ebből rendezett kiállítás általános feltűnést keltett, felfigyeltek arra, micsoda kincsek vannak a református gyülekezetek birtokában, még a legkisebben is.

Ön hogyan figyelt fel a néprajz és a művészettörténet e keveset kutatott és nagy lehetőségekkel bíró területére?

Az 1970-es években kezdődött. Akkoriban erős honismereti, helytörténeti fellendülést éltünk meg, egymás után jelentek meg a településmonográfiák. Néprajzosként én is belekerültem ebbe a munkába, több hajdú-bihari és szatmári település szokásairól publikáltam. A terepmunkák során figyeltem fel a református egyházközségekben használt úrasztali edényekre.