A legtöbb színész, orvos vagy pilóta már kiskorában eldöntötte, mi akar lenni. Mi a helyzet a pszichológusokkal?

Az én utam nem vezetett egyenesen a pszichológia felé. Gimnazistaként csak annyit tudtam, hogy humán területen szeretnék dolgozni. Az érettségi után kihagytam egy évet, és Franciaországba mentem önkénteskedni. Katolikus hátterű közösségben éltem és dolgoztam értelmi fogyatékos emberek között. Természetesen közben elsajátítottam a nyelvet, de ennél sokkal többet adott ez az időszak: rengeteget tanultam mind általában az emberről, mind önmagamról. Már korábban is jelentkeztem pszichológia szakra, de akkor még nem voltam biztos abban, hogy valóban ezzel szeretnék foglalkozni.

Aztán amikor hazajöttem, újra felvételiztem. Közben is sokszor elbizonytalanodtam, főleg az első években, pedig szerettem a Károlira járni, rengeteget tanultam. Ennek ellenére bizonytalanság fogott el, ha arra gondoltam, el tudom-e képzelni magam pszichológusként. Ez a szakma azért is nehéz, mert egyetemistaként kevés lehetőség nyílik valódi gyakorlatot szerezni. Én leginkább abból értettem meg, milyen az egyéni ülés, hogy magam is elmentem pszichológushoz. Meghatározó folyamatot éltem át. Ott láttam meg igazán, hogy a hit és a pszichológia nem zárja ki egymást. Ez sokat lendített annak kialakításán, hogyan szeretnék dolgozni később én magam.

A mesterképzést a Pázmányon végeztem, mellette egy keresztyén szemléletű coachingképzésre is jártam a covid alatt a Pünkösdi Teológiai Főiskolán. Így tulajdonképpen egyfajta ökumenikus háttérre tettem szert. Az egyetem után Isten más irányba vezetett: két évig a Református Fiatalok Szövetségénél (Refisz) dolgoztam. Elsősorban médiakommunikációval foglalkoztam, de közben számos ifjúsági szervezet munkáját megismerhettem. Az Üdvhadsereg anyaotthonában is rendszeresen önkénteskedtem, így rendkívül eltérő emberi sorsokkal találkozhattam. Ez a sok-sok tapasztalat végül fokozatosan megerősített abban, hogy mégis képes lennék pszichológusként dolgozni.