Jegesen indult a január: évek óta nem tapasztalt mennyiségű hó esett, ilyen hideg télre sem volt példa. Január 7-én, szerda reggel az ország teljes területén életbe lépett a vörös kód, a szociális ellátórendszer legmagasabb riasztási fokozata.

A vörös kód meghirdetését akkor rendelik el, amikor a hőmérséklet mínusz tíz fok alá süllyed. Ilyenkor minden szociális intézmény köteles befogadni azokat, akik a fagy miatt közvetlen életveszélybe kerülhetnek. Nem meglepő, hogy a szeretetszolgálat a tervezettnél korábban kezdte meg munkáját: az extrém hidegben már egy pohár meleg tea is életet menthet. Országszerte legalább tizennégy helyszínen osztanak meleg ételt, januárban pedig kiterjesztett utcai szociális munkát végeznek…

Egy fagyos péntek reggelén a belváros szívébe, a Kálvin térre érkezik egy maroknyi csapat a szeretetszolgálattól. Vasas Réka, a szolgálat kommunikációs munkatársa, Szabó József adománykoordinátor és Juhász Márton korábbi ügyvezető igazgató – aki most önkéntesként csatlakozott az akcióhoz – több liternyi meleg teát pakol fel egy gurulós kocsira, hogy az utcákat járva osszák szét azt. A tea mellett pokrócok, hálózsákok, kesztyűk sorakoznak. Mellettünk az emberek állig felöltözve és nyakukat behúzva sietnek, hogy minél hamarabb meleg helyre érjenek.

A nagy forgatagban első pillantásra úgy tűnhet, ilyen időben senki sem időzik huzamosabb ideig az utcán. Ám ha figyelmesebben körbenézünk, észrevesszük azokat az embertársainkat, akik számára ezek a terek, az aluljárók már évtizedek óta menedéket jelentenek. Ők nemcsak átutazóban vannak itt, ezek a helyek számukra nem állomások, hanem az életük színterei, az egyetlen biztos menedék, amelyeket mintegy otthonuknak nevezhetnek.

VOLT MÁR ROSSZABB

Alig másfél óra telt el, a kezem átfagy a vékony kesztyűben, és habár reggel gondosan felöltöztem, mégis remegve húzom összébb magamon a kabátot, ahogy a havas utcákon sétálunk. Az átlagnál kevesebb rászorulóval találkozunk, Vasas Réka szerint ez nem véletlen: ilyen hidegben gyakran még azok is hajléktalanszállókra vagy nappali melegedőkbe húzódnak, akik máskor nem tennék. Akikkel mégis összefutunk, készségesen fogadják a meleg italt, és néhány szó erejéig meg is nyílnak. Történeteik megrázók: többen már évtizedek óta az utcán élnek, minden vagyonukat mindössze egyetlen, gondosan őrzött zacskóban hurcolják magukkal.

Amikor megkérdezzük egy középkorú férfitól, hogyan bírja ezt a hideget, ő büszkén meséli: megélt ennél rosszabbat, már a mínusz tizenhét fokot is kibírta, ezt is ki fogja. Félig nyitott ablak előtt ül, azt mondja, azért, mert itt jön a hátára a meleg. Később megtudjuk, az ott lakó szándékosan nyitotta ki, ezzel segítve őt. Egészen apró, másoknak láthatatlan cselekedet, mégis: annak a férfinak órákon keresztül nyújt némi meleget. Miközben sétálunk, Réka elmagyarázza, ez az odafigyelés a Felebarát program legfontosabb üzenete. A mindennapokban sokszor nem merünk kilépni az ösztönös távolságtartásból, amely visszatart minket attól, hogy megszólítsunk egy idegent, esetleg segítsünk neki. Ennek nem kell feltétlenül tárgyi formában megjelennie: egy nyitott ablak is ugyanolyan értékes lehet… A lényeg az, hogy észrevegyük egymást.

Nem sokkal később idősebb, már őszülő férfi jön velünk szembe az utcán. Amikor Szabó József megszólítja és teával kínálja, örömmel elfogadja. A meleg ital fölött néhány percre megáll beszélgetni velünk. Amikor azonban hálózsákot ajánlunk fel neki, nemet mond: nincs rá szüksége, megvan mindene. Szinte hihetetlen hallani mindezt olyan valakitől, aki pár perccel korábban még arról számolt be, milyen nehéz, emberhez nem méltó körülmények között él. Mégis, amikor a segítséget felkínáljuk, határozottan elhárítja. A csendes elutasításban mintha büszkeség is volna, ragaszkodás a megszokott rendhez, és talán bizalmatlanság.

A szeretetszolgálat munkatársai elmagyarázzák, sokan azért nem fogadják el a segítséget, mert rossz tapasztalatok érték őket, esetleg tartanak attól, mit kérnek majd cserébe. Sokuk tényleg összegyűjtött már annyi takarót, amennyi életben tartja őket éjszakánként. Amire igazán szükségük lenne, az egy otthon, egy munkahely – egy új élet.

EGYETLEN GOMBNYOMÁS

Az akció végéhez közeledve már mindenki fázik, a felhalmozott készletek kezdenek elfogyni, és úgy látjuk, nem fogunk több utcán élővel találkozni. Ekkor botlunk bele a Ferenciek tere aluljárójában egy rossz állapotú nőbe, aki a meleg ital elfogadása után a segítségünket is kéri. Kesztyű és sapka nélkül töltötte az egész estét a mínusz tíz fokban, rongyosra használt bakancsa átengedi a hideget, már nem érzi a lábát. Ezen a ponton szeméből kicsordul egy könnycsepp, legördülve maszatos csíkot húz arcán. A jól összeszokott csapat azonnal cselekszik: egymás után több telefonszámot is tárcsáznak, míg végül sikerül elérni a mentőszolgálatot. A segítség alig negyedórán belül megérkezik, ellátják az asszonyt, aki már a kihűlés határára jutott. Ebben a helyzetben különösen világossá válik, milyen nélkülözhetetlen a szeretetszolgálat jelenléte és felkészültsége. A nő megfelelő ruházat és telefon hiányában közvetlen életveszélyben volt az utcán.

A történet arra is emlékeztet, hogy bár nem könnyű félretenni az előítéleteinket, nem szabad elmenni a bajbajutottak mellett, ilyen időjárási körülmények között különösen nem. Ha valakit az utcán fekve látunk, vagy észrevesszük, hogy sérült, rossz állapotban van, ne habozzunk segítséget kérni – az idejében megtett lépés akár életet is menthet.

A MENEDÉKHELY

A rászorulók támogatása azonban nem ér véget itt: egy későbbi estén egy másik református szervezet, a Tiszta Forrás Alapítvány munkájába kapcsolódunk be. Az alapítvány esti menedékhelye 41 személy befogadására alkalmas, ahol a betérők vacsorát és reggelit, valamint ágyat és szekrényt kapnak. Emellett novembertől áprilisig egy tizenkét fős krízishelyet is megnyitnak. Az alapítvány már évtizedek óta minden pénteken és hétfőn este ételosztással, ruhával és meleg itallal várja a rászorulókat. A program egész évben tart, a téli, fagyos hónapokban pedig fokozott jelenléttel segítenek.

Egy ilyen alkalmon veszek részt én is egy este. Először Pestszentimrére tartunk, onnan a pestszentlőrinci vasútállomásra; utóbbi helyen a szokásosnál többen gyűltek össze. A vasút és a gyér fény miatt kedvezőbb helyszínnek számít. Sokan, akik nem tudnak hová behúzódni, vonatokon vagy tömegközlekedési eszközökön pihennek meg.

Mire megérkezünk az állomásra, már tucatnyi ember vár minket, kezükben üres üvegek, megtöltésre készen. Félmondatokból elkapom, hogy többen messziről érkeztek: Békásmegyerről, Szentendréről vagy éppen Csepelről utaztak idáig, hosszú órákat töltve úton azért, hogy eljussanak ide, ahol egy kis melegre, ételre és figyelemre számíthatnak.

BIZALMI JÁTÉK

Sipos Zoltán, a Tiszta Forrás Alapítvány intézményvezetője koordinálja a munka menetét: a csomagtartóban szendvicsek, péksütemények, zöldségek egyenlően elosztva, ezeket adják át a fedél nélkülieknek. Az alapítvány az Élelmiszerbankon keresztül kapja a felajánlást a nagyobb élelmiszerláncoktól, nappali melegedőjükben egy órakor is osztanak ebédet, az onnan megmaradt adagokat is felhasználják itt.

Lukács Sándor adománykoordinátor néhány autóval arrébb osztja a meleg pokrócokat, közben mosolyogva érdeklődik az ott várakozók hogyléte felől. A jelenetekből hamar kiderül: nem csak a szociális munkások csapata működik összehangoltan. Sipos Zoltán elmondja, az évek során az utcán élőkkel is szoros kapcsolat alakul ki, sokakat név szerint ismernek, a találkozások már nem idegenek között zajlanak. Ilyen hidegben pedig az esti munka után felkeresik azokat a helyszíneket, ahol a hajléktalanok megszoktak húzódni, hogy behívják őket az éjszakai menedékhelyre vagy a krízispontra. Szerinte ezekben az esetekben kulcskérdés a bizalom.

– Néha engem is meglep, hogy számukra két idegen – akár két marcona férfi, akár két kedves hölgy – odalép, és ők hajlandók velünk tartani. Nem véletlen, hogy ez csak akkor történik meg, ha előtte kialakult valamilyen kapcsolat. A segítség nem az első mondattal kezdődik, hanem azzal, hogy bizalmat tudunk építeni – magyarázza az intézményvezető.

Ezt az egyik önkéntes, Puskás Attila is megerősíti. Tapasztalatai szerint az utcán élők sokkal együttműködőbbé válnak, ha azt érzik, hogy emberként tekintenek rájuk, szeretettel és bizalommal fordulnak feléjük. Attila közel egy éve rendszeresen segíti az alapítvány munkáját, mint mondja, számára ez a tevékenység jóval több egyszerű önkéntességnél: Jézusnak végzett szolgálatként éli meg.

Elmondása szerint a szociális munka tette számára kézzelfoghatóvá és valóságossá a hitet. Úgy fogalmazott, korábban inkább „elméleti keresztyénnek” érezte magát, most azonban az élet sűrűjében tapasztalja meg, mit jelent valójában Krisztust követni. Az utcán végzett szolgálatban érti meg igazán, mit vár tőle Jézus, hogyan tud embertársain keresztül neki szolgálni. Számára ez a munka nemcsak segítségnyújtás, hanem hitének megélése is.

ÉLET A PEREMEN

Miután az utolsó csomag is gazdára talál, a csapat pakolni kezd. Ekkor odalép hozzám egy férfi: egyik kezében a frissen kapott pokrócot szorongatja, karjáról pedig a megpakolt élelmiszercsomag lóg. Barátságosan, nyílt érdeklődéssel megszólít, udvariasan kérdezi, honnan érkeztem, mi járatban vagyok ott – feltűnt neki, korábban még nem találkoztunk.

A beszélgetésünk hamar elmélyül. Elmondja, hogy egy alig kilenc négyzetméteres, fűtetlen albérletben él, munkát sehol sem kap, alkalmi megélhetést egyetlen helyen talált: egy lakásban segít rendben tartani a háztartást. A szükséges pénzt ezenfelül visszaváltható palackok gyűjtéséből próbálja előteremteni. Élelmiszerre azonban már nem jut – ahogy fogalmaz, enni leginkább az ilyen osztásokon tud. – Több helyre is elmegyek, reggel tíztől egészen este hatig – mondja. A beszélgetést végül olyan mondattal zárja le, amely sokáig velem marad: – Fűtés ugyan nincs, de így is főnyeremény. Legalább van hol aludnom.

Amikor az este végén elindulunk hazafelé, a hideg mit sem enyhül. A város ugyanúgy zúg tovább, az aluljárókban, kapualjakban pedig ugyanazok az emberek keresik a túlélés lehetőségét, akikkel néhány órával korábban találkoztunk. A különbség csupán annyi, hogy néhányuk kezében még ott gőzölög a tea maradéka, vállukon egy pokróc melege, és talán egy kicsivel több remény is. Ezek az apró, hétköznapi gesztusok – egy forró ital, egy nyitott ablak, egy kimondott kérdés – nem oldják meg a lakhatási szegénység súlyos problémáját, de képesek áthidalni a közönyt, amely gyakran nagyobb falat emel közénk, mint a hideg maga.