Szöulban könnyű a hatalmas gyülekezetek számainak hatása alá kerülni. Mi volt erősebb: a lenyűgözöttség vagy a kérdés, hogy mitől élő egy ekkora közösség?

A Myeongseongi Presbiteriánus Gyülekezet Szöul legnagyobb református közössége, de más templomokban is ezrek vesznek részt az istentiszteleteken. Megrendítő volt látni, mennyire vágynak az emberek Isten Igéjére. A koreai keresztyének is szembeszélben élnek, mégis vannak növekvő, élő közösségeik. Ez arra figyelmeztetett, hogy mi sem magyarázhatjuk a gyülekezeteink helyzetét kizárólag a külső nehézségekkel. Annak idején húsz emberrel indultak neki a gyülekezetalapításnak: hajnali négykor gyűltek össze imádkozni, és ezt a szokásukat máig megőrizték. Vasárnap hat istentiszteletet tartanak, én a harmadikon, a tizenegy órain prédikáltam. Az első három alkalom szinte mindig telt házas, és nem ugyanazok vesznek részt rajtuk. Amit ott láttam, arra úgy tudok tekinteni, mint Isten Lelkének munkájára.

Őszintén megmondom, egész püspöki szolgálatom alatt azt tapasztaltam, hogy ha nagy feladat vár rám, vagy sok ember előtt kell megszólalnom, kicsinek érzem magam, és emberileg szinte agyonnyom a felelősség. Szöulban is ez tört rám, amikor megláttam a hatalmas templomot és a sok embert, akik Isten Igéjét várták. Amikor azonban elkezdtem a szolgálatot, ez az érzés teljesen elmúlt. Határozottan kérték, hogy nyugodtan prédikáljak magyarul, mert a gyülekezet tagjai közül sokan nem értenek jól angolul. Jeong Chae Hwa lelkipásztor mondatról mondatra fordította koreai nyelvre az igehirdetést. Feleségével végig velünk voltak, és rendkívül nagy szeretettel vettek körül bennünket. Magyarországon ők vezetik a budapesti koreai gyülekezetet a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) épületében a Koreai Presbiteriánus Egyház (PCK) missziói munkatársaiként.

Mi ragadta meg a liturgiában?

Az istentisztelet szépsége mélyen megérintett. Minden eleme súlyt kapott: a közös imádságok, a felelgetős részek, az éneklés és a hálaáldozat felajánlása. Több ezer fős énekkar és zenekar szolgált, de maga a gyülekezet is teljes szívvel csatlakozott hozzájuk. Vidám, örömteli dicséreteik vannak, amelyekből zeng a megváltottság bizonyossága. Jó énekelni őket: dallamosak, ugyanakkor igényesek.

Az új énekeskönyvünkben már jóval több ilyen énekünk van, de amikor istentiszteletre készülök, még mindig vadásznom kell rájuk. Sokszor megállunk a „jaj, a bűneim” érzésénél, és a dallamok is ezt a szomorúságot hordozzák. A bűnvallásnak természetesen megvan a helye: ott is gyönyörűen megjelent a legelején, de utána megszólalt a megváltottság öröme is. Ahogy énekeltek, a szívükre tették a kezüket, sugárzott a tekintetük. Az adományokat előrevitték, majd imádságban adtak hálát értük az Úrnak. Az alázatuk sem pusztán a meghajlásban mutatkozott meg.

A templomnak arra a részére, ahol a szószék és az úrasztala áll, levetett cipővel lépnek fel, ezzel is kifejezve, hogy szent helyre, Isten színe elé érkeznek. Eszembe jutott Mózes története az égő csipkebokornál, amikor Isten így szólt hozzá: „Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz!” Mindezt úgy éltük át, hogy közben az igehirdetés maradt a középpontban: a liturgia nem váltotta ki a hirdetett Igét.

Mi látszott a nagy számokon túl, amikor közelről találkozott a szöuli közösséggel?

Azt láttam, mennyit tesznek azért, hogy mindenki megtalálja a helyét és a feladatát Ezt a mondatot szoktam ilyenkor emlegetni: mindent megtenni, és mindent az Úrtól várni. Ezt a lelkületet azokban is felfedeztük, akik ott mellettünk voltak. A harmadik napon két hölgy kísért bennünket a gyülekezetből, hogy megmutassák a város legfontosabb látnivalóit. Elmesélték, hogy mintegy negyven éve tartoznak ide, ez a közösség az életük része. Nekik is megvan a maguk szolgálata, amelyet rendkívül komolyan vesznek. Aznap a mi kísérésünket bízták rájuk, és azt teljes odaadással végezték. „Hú, még ide is el kell jutnunk, kicsit siessünk!” – mondták.

Szeretettel, szorgalmasan, jó ütemben vezettek bennünket. Kellemesen elfáradtunk. Egy másik vendéglátónk, Seonkoo Kim professzor tizenöt évig tanított a Károli Gáspár Református Egyetem koreai tanszékén. Áldott, mélyen hívő ember. Amikor megköszöntem a gondoskodását, azt felelte: neki most ez a három nap a küldetése. A figyelmessége és szeretete is ezt mutatta. A végén megöleltük egymást, úgy búcsúztunk el. Óriási ajándék volt ez. Sokakkal beszélgettem a templomban, és élő, őszinte hitet tapasztaltam bennük. Hamar észreveszem, ha valami mesterkélt, itt azonban nem ezt éreztem. Persze ott is küzdenek problémákkal.

Két egyháznál jártunk, amelyek között tanításbeli különbségek vannak. Számukra ugyanaz a kérdés, mint nekünk: tudjuk-e hitben kezelni a nehézségeinket? Meddig megyünk el egy konfliktusban, és meg tudunk-e állni, amikor az már méltatlan volna Krisztushoz? A kísérőinkkel odáig jutottunk, hogy ezekről is beszélgettünk. Indulat nélkül, higgadtan és szeretettel szóltak minderről.