Nemzeti ünnepünkről hitben gondolkodva
Gyermek- és ifjúkoromban (hetvenes-nyolcvanas évek) az 1956-os forradalmi, illetve rendszerellenes eseményekről hivatalosan csak az állampárt nézőpontjából lehetett beszélni és tanulni. Ellenforradalomnak, horthysta restaurációs kísérletnek, a nyugati imperialisták által szított fasiszta lázadásnak titulálta a Kádár-kor tömegkommunikációja. A szülők óvakodtak a gyermekeik előtt azokat az időket emlegetni. Így volt ez az én családomban is. A puhának nevezett diktatúrában is munkált a félelem, senkinek sem hiányzott egy hatósági vegzatúra, a továbbtanulás megnehezítése, esetleg állásvesztés. Kettős nevelés alatt nőttünk fel – mert a forradalom valós története és a legendája azért ott lappangott eszmélésünk nem nyilvános tereiben.
Tizennégy évesen nyáron egy vállalat építőrészlegén dolgoztam. Ott találkoztam egy barátságos asztalossal, akiről megtudtam, hogy megjárta a börtönt. A jó emberségét látva el nem tudtam képzelni, milyen bűncselekményt követhetett el, amelyet három év börtönnel büntettek. Kíváncsiságom felbátorított, megkérdeztem. Nem titkolta, hogy tanulókorában, 1956 őszén őt küldték fel a tüntetők a téesziroda faláról leverni a vörös csillagot. Még nem töltötte be a tizennyolc évet. A szabadságharc elfojtása után megvárták a hatóságok, hogy elérje a nagykorúságot, elővették az ügyért, és a bíróság elítélte. Így lett politikai fogoly.
Kedves Olvasó!
A teljes cikk elolvasásához előfizetéssel kell rendelkeznie! Kérjük tekintse meg ajánlatunkat!